A nagy Oscar-hajrában, amikor minden a díjra szabott filmekről, és a valóságon alapuló történetekről szól, igazán üdítő élmény tud lenni egy olyan alkotás, amiről már messziről látszik, hogy abszolút nem akarja komolyan venni magát. A Kingsman legfőbb célja a szórakoztatás, és ezt tökéletesen teljesíti is.
Méghozzá úgy, hogy teljesen őrült az egész. Pedig az alapötletből még akár valami komoly történet is kisülhetett volna, amiben a tehetségét elpazarló srác felnőtté válik, hogy az apja nyomdokaiba léphessen egy titkos kémszervezet tagjaként, és megállítsa a túlnépesedésre sajátos gyógymódot tervező gonoszt. De ez így meglehetősen sablonos és unalmas film lenne, szóval Matthew Vaughn inkább egy iszonyúan laza, vicces, és látványos akciójelenetekben bővelkedő mozit rendezett, és ez bizony remek döntés volt.
A színészek játéka helyett a Kingsman esetében inkább a karakterekről van értelme beszélni, ezek közül pedig Samuel L. Jackson kapta a legérdekesebbet. Minden megvan benne, ami a klasszikus őrült, világot elpusztítani akaró gonoszhoz kliséjéhez kell – plusz egy nagy adag infantilizmus. Félrecsapott baseball-sapkát hord, nem bírja a vért, viszont imádja a gyorskaját. Nem azt mondom, hogy mindez különösebben eredeti húzás, de a végeredmény egy elég jó figura lett. A másik oldalon a Colin Firth által alakított Galahad volt igazán emlékezetes, ahogy igazán kifinomult, angol úriemberként, golyóálló öltönyben és hi-tech cuccokkal felszerelt esernyővel intézte el vérprofin az ellenfeleit. Szerencsére Töki (Taron Egerton), a központi karakter is szimpatikus volt, jól állt neki a lazaság.
Ahogy az egész filmnek is jól állt a komolytalan hangulat. Két kreatív, jól megkomponált akciójelenet között mindig maradt idő arra, hogy a klasszikus kémes sztorik megkapják a magukét. A Kingsman nem direktben paródia, inkább finom szúrások, utalások vannak benne, például érdemes odafigyelni arra, hogy kéri Töki martinijét, vagy kiről nevezi el a kutyáját. Emellett persze egy csomó ötletes és érdekes kémes kütyü is fontos szerepet kap, ezek közül a már említett esernyő volt a kedvencem. A fináléban pedig végleg elgurult a gyógyszer, Matthew Vaughn félredobta a filmre addig sem igazán jellemző finomkodást, és mindent beleadott az ütős befejezés érdekében – össze is jött. Szórakoztató értelemben vett őrült megoldások, komikusan eltúlzott erőszak, vicces beszólások és látványos, pörgős zúzások követték egymást, az pedig külön plusz pont, hogy jó érzékkel lett befejezve a film, kimaradtak a felesleges levezető körök.
Értékelés: 85%, nem mondom, hogy hibátlan, néha kicsit leül a tempó, de egyszerűen annyira szórakoztató és laza az egész, hogy hajlandó vagyok elnézni az ilyen apróságokat. Élmény volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése