Nagyon szeretem azokat a filmeket, amiknek nincs túlbonyolítva a sztorija, de azzal is végig le tudják kötni a nézőket, hogy néhány remek színész érdekes témákról beszélget. Ez a recept A két pápa esetében is jól működik, Anthony Hopkins és Jonathan Pryce fantasztikusan játszanak, élvezet volt két órán keresztül őket nézni, de sajnos még az ő tehetségük is kevés volt ahhoz, hogy el tudjam hinni a történetüket.
Benedek pápa (Hopkins) a lemondása előtt tényleg találkozott a későbbi utódjával (Pryce), azt viszont már természetesen nem tudjuk, hogy valójában miről esett szó köztük. Így akár még az is előfordulhat, hogy éppen arról, amiről a filmben, de ezt a forgatókönyv egyáltalán nem tudta elhitetni velem. Anthony McCarten írta, aki a Bohém rapszódiát is, és annál nagyon hasonló érzéseim voltak (sőt, már A mindenség elméletét sem tartottam reálisnak), ott sem árnyalta igazán a karaktereket, eseményeket, minden túlságosan fekete vagy fehér volt. Itt is ez a helyzet, úgy mutatja be a konzervatív és a reformpárti vallási nézetek ellentétét, mintha a végletes jó és rossz harcáról lenne szó.
A Ferenc pápa múltját felidéző ütemtelen és kissé felesleges flashback-ek célja talán éppen az volt, hogy többdimenzióssá tegyék ezt a karaktert, de még ezzel is együtt sokszor úgy tűnt, ez a film nem több, mint egy közepesen sikerült propaganda a jelenlegi pápa mellett, amit tényleg csak a színészek mentenek meg. Nekik köszönhetően viszont érdemes megnézni, a játékuk végig szórakoztató, a stáblista közbeni jelenet pedig remek zárás. Ha korábban is ennyire emberi, élettel teli lett volna a hangulat, akkor az sem zavart volna, hogy nyilvánvalóan fikcióról van szó. Értékelés: 70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése