Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris)

Akármennyire is nem szimpatizálok az Oscar-díjjal, vannak olyan érdemei, amiket el kell ismernem, és ezek közül talán a reklám a legfontosabb. Valószínűleg a jelölés nélkül nem néztem volna meg Woody Allen romantikus vígjátékát, ami hiba lett volna, hiszen a számomra  elég taszító műfaji besorolás annyira nem illik a filmhez, hogy magának a szerelemnek nincs is nagy szerepe benne.

Pedig a kezdet elég "ijesztő" volt. A Párizst bemutató képsorok alatt már felkészültem egy tipikus sablonos történetre, de a szereplők megjelenésével egy sokkal szerencsésebb irányba indul el a film. A romantika leginkább a 20-as évekbe visszavágyó főszereplő, Gil gondolkodásmódjában van jelen. Owen Wilsonnak ezt az oldalát eddig még nem ismertem, azonban sokkal jobban tetszett az alakítása, mint amikor mindenáron vicceskedni próbál. Itt egy írót alakít, aki nem igazán illik össze jegyesével, és a nézeteltéréseik a párizsi útjukon csúcsosodnak ki. Egyik éjjel aztán Gil rájön, hogy egy bizonyos helyen éjfélkor lehetősége van visszautazni az időben az általa annyira szeretett korszakba, és személyesen találkozhat az akkori hírességekkel.

Így aztán igen sok kulturális utalás található a filmben, de nem kell mindegyiket megérteni a szórakozáshoz, és a felbukkanó alakok között akadnak mindenki számára ismerősek is, például Hamingway és Picasso. Nekem mégis a szürrealista kerekasztal volt a kedvencem, Adrien Brody zseniálisat alakított Salvador Daliként. Persze az ilyen karakterek többségére nem jut sok idő, ők inkább csak a képet színesítik, és hoznak egy-két jó poént. A korszak több alkotójának szeretője, Marion Cotillard azonban nagyobb jelentőséggel bír, ugyanis Gilt is megbabonázza. Természetesen ő itt is a tőle megszokott színvonalon teljesít, jó választás volt a rendezőtől. Ez a kibontakozó románc pedig tovább élesíti a jegyesek és az általuk képviselt világnézetek közti különbséget. Inez realista, anyagias gondolkodása elől Gil a múltba menekül, és ott találja meg az aranykort.

Aztán a kissé szájbarágós befejezésben Woody Allen elmondja nekünk, hogy akármikor is éljen valaki, valószínűleg elégedetlen a jelenével, és egy korábbi időszakba vágyik vissza. Ezt a részt mondjuk kevésbé erőltetetten is megoldhatta volna, de még így is kellemes csalódás volt a film. Korrekt sztori, érdekes mellékszereplők, és még Owen Wilson sem ízléstelen vagy olcsó humorral próbálkozik. Nekem ennyi elég is volt, annak pedig kifejezetten örültem, hogy nem éreztem az alkotáson az erőteljes Oscarra való törekvést. Értékelés: 74%.