Nem túl művészi, nem nagyon elvont, de nem is egy sekélyes romantikus vígjáték – határozottan szükség van az ezt a középutat képviselő magyar filmekre, az pedig külön öröm, ha ezzel együtt egy új, ígéretes rendező bemutatkozásának is tanúi lehetünk.
Az Utóélet hangulata elég erős, jellegzetes lett, és ehhez nagyban hozzájárul az operatőri munka, és a jól megválasztott helyszínek is, amiknek köszönhetően a film képi világa és története szuper összhangban van. A színészekkel sincs semmi gond, Kristóf Márton debütálása remek, nagyon jól játssza a jó szándéktól vezérelt, de furán gondolkodó, elvarázsolt srácot, aki nem tud szabadulni az apai nyomás alól. Gálffi László annak ellenére is emlékezeteset alakít, hogy a játékidő nagy részében egyáltalán nem beszél, ezekben a jelenetekben az arckifejezései tökéletesen helyettesítik a mondatait.
Az igazán magyar környezetből, és az ebben szereplő szintén tipikusan magyar karakterekből már-már logikusan következik a fanyar, morbid humor, ami nem harsány, hangosan nevetős, viszont nem is erőltetett és sablonos. Az abszurditás a Mózes által rendezett realisztikus betlehemi előadásban csúcsosodik ki, az a film egyik legjobb jelenete, ha valakinek ajánlom kellene az Utóéletet, biztosan arról mesélnék először.
Negatívumként annyit tudok felhozni, hogy a sztori kicsit döcögős volt, nem éreztem folyamatosnak, nem mindig tudta lekötni a figyelmemet. Más kisebb hibák még akadnak, de ezekkel együtt is egy teljesen korrekt filmről van szó. Ilyenekből kellene több, és akkor talán változna a magyar művek megítélése. Értékelés: 70%.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése