Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (Birdman: or (The Unexpected Virtue of Ignorance))


Kezdem a legfontosabbal: vannak a filmben jó poénok, és van egyfajta humora a történetnek, én mégsem mondanám vígjátéknak. Ez azért említem meg már az elején, mert, ha valaki nulla előismerettel beül egy Birdman című komédiára, akkor valószínűleg egészen másra számít, mint amit kapni fog, és nem szeretném, hogy bárki is emiatt csalódjon egy nagyszerű filmben.


Mert Iñárritu legújabb alkotása vicces ugyan, de sokkal komplexebb, elgondolkodtatóbb egy egyszerű vígjátéknál, és a témája sem túl könnyed. A főszereplő, Riggan Thomson valaha A-kategóriás mozisztár volt, de miután háromszor eljátszotta a szuperhős Birdmant, a negyedik részre nemet mondott, és ezzel nagyjából le is állt a karrierje. Hiába próbálkozik megújulással az emberek szemében ő már eggyé vált Birdman karakterével, és őt is kísérti a korábbi, ikonikus szerepe. Beszél hozzá, a fejében megbúvó hangként arra ösztönzi, hogy hagyja a fenébe az egész művészieskedést, és térjen vissza a biztos anyagi sikert hozó képregény-adaptációkhoz. De Riggan nem hagyja magát, mindent megtesz, hogy sikerre vigye a színdarabot, amit ő ír, rendez és ő a főszereplője is.

Ez a történet pedig sok filmes áthallással, belső poénnal van tarkítva, kezdve például azzal, hogy a Riggant alakító, Michael Keaton kétszer eljátszotta Batmant, aztán mélyrepülés következett be a karrierjében. Az ilyen valóssággal való párhuzamok, és kikacsintások teszik még életszerűbbé, hitelesebbé a sztorit. Ehhez persze hozzájárulnak a nagyszerű alakítások is, amik akkor is lekötötték a figyelmemet, ha néha az eseményeket kevésbé találtam érdekesnek. Emma Stone jó, Edward Norton nagyon jó, Keaton pedig hihetetlen nagyot játszik! Egy megkeseredett, megöregedett, kétségbeesetten az utolsó nagy dobásába kapaszkodó színészt alakít (vagy talán ő maga is az?) mégis öröm nézni minden egyes mozzanatát. Egyszerűen imádtam azokat a jeleneteket, amikor a belső hangjával, a múltbéli sikereivel viaskodott


De nem csak történet és színészek terén nyújt kiemelkedőt a Birdman: olyan ötletes vizuális megoldások tömkelegét tartalmazza, amilyenekből jó, ha 1-2 van a legtöbb filmben. Egyrészt az okosan elrejtett vágásoknak és a kameramozgásoknak köszönhetően, olyan, mintha egyetlen hömpölygő folyamatban látnánk a három nap történéseit. Bejárjuk a színház díszleteit, az öltözőket, és az azokat összekötő folyosót, illetve kimegyünk a szomszédos bárba is. Ettől is valóságosabb, kissé reality-s jellegű lett a végeredmény, és közben ámulva figyeltem a kamera útját. Aztán megszólal egy dal, és fél perc múlva, amikor Riggan az utcán sétál, kiderül, hogy nem egy szimpla háttérzene, hanem egy részeg csavargó énekli. Oké, az ilyenek leírva nem hatnak annyira ötletesnek, de látva tényleg elérik a megfelelő hatást.

Ahogy az egész film is. Érdekes témáról mesél zseniális eszközökkel, rengeteg szuper ötlettel és pazar színészi alakításokkal. A pozitív kritikák cseppet sem alaptalanok, én is örömmel állok be a Birdmant éltetők táborába, mert Iñárritu valóban remekművet hozott össze. Értékelés: 95%.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése