Whiplash

Vannak olyan népszerű témák, amikkel kifejezetten könnyű nézőket csalni a mozikba, a nagyon elszánt és folyton gyakorló jazzdobos története azonban nem ilyen. Így a rendező-forgatókönyvíró Damien Chazelle először egy rövidfilmet forgatott le, hogy bebizonyítsa, a látszat ellenére nagy potenciál van az ötletében. Szerencsére sikerült Neki, ennek köszönhetően elkészíthette a Whiplash teljes verzióját is.

A sztori szerint Andrew (Miles Teller) a világ egyik legjobb zeneiskolájában, a Shaffer Konzervatóriumban tanul dobolni, és mindent megtenne azért, hogy ő legyen a legjobb. Be is kerül Mr. Fletcher (J. K. Simmons) zenekarába, aki arról híres, hogy minden áron ki akarja hozni a legtöbbet a diákjaiból, és ehhez bármilyen eszközt bevet. Oké, tényleg nem a legfigyelemfelkeltőbb alaptörténet, de azért két dolgot megjegyeznék ezzel kapcsolatban. Először is: tévedés azt hinni, hogy egy jazzdobosról szóló film nem lehet érdekes. A Whiplash-ban már a próbák hangulata is nagyon feszült, a fellépéseken pedig tényleg minden egyes dobütésnek óriási tétje van. Sok rendező van, akik egy akciójelenetet nem tudnak annyira izgalmasan megrendezni, ahogy Damien Chazelle egy dobszólót levezényel. A remek operatőri munka a szuper közeli felvételekkel, a jó ütemű vágások és persze a témából adódóan kiemelt fontosságú zenék esélyt sem adnak az unalomra.

Másodszor: tévedés azt hinni, hogy a Whiplash pusztán egy jazzdobosról szól. Ez a film ennél sokkal többről mesél: bemutatja az elvakult maximalizmust, a tehetség teljes kiaknázását, és az ezekhez szükséges fájdalmas áldozatokat. Az ilyen sztorikat általában a sport témájával szokták társítani, és Andrew-ra tekinthetünk akár sportolóként is. Ő nem elsősorban élvezetből dobol, hanem valami korszakalkotót akar létrehozni, hogy sokáig emlékezzenek rá, és nem érdekli, hogy ez mibe kerül. Fletcher pedig az ő tanára (vagy, ha úgy tetszik: edzője), aki a végsőkig hajtja. Egyikőjük sem igazán szerethető figura, mindketten nagyra tartják magukat, és érezhető ellentét feszül köztük. Folyamatosan küzdenek egymással annak érdekében, hogy elérjék a közös célt. Miles Teller és J. K. Simmons is zseniálisan játszik, szuperek a közös jeleneteik, amikből szerencsére sok van. A legtöbb kritikában Simmons játékát emelik ki, de Teller is legalább ugyanolyan jó, csak az ő karaktere kevésbé extrovertált, nem annyira erőteljesek a gesztusai. Így Neki talán még nehezebb dolga volt, mégis kitűnően megoldotta. 

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy volt egy jelenet, ami nem tetszett (nem akarok spoilerezni, de kommentben szívesen leírom, ha valakit érdekel), viszont így is meg kell adnom a 100%-ot, mert az összkép fantasztikus, és, ha egy ilyen film nem érdemli meg, akkor semmi. Tudom, hogy itt az Oscar-szezon, és egy csomó érdekes alkotás érkezik a mozikba, de, ha csak egyet tudtok megnézni, akkor a Whiplash-t válasszátok! Miért hagynátok ki a legjobbat?