Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (En duva satt pa en gren och funderade pa tillvaron)

Roy Andersson hét év után rendezett újra, így a rajongói már biztosan nagyon várták az új filmjének premierjét. Én azonban nem ismerem a munkásságát, így csak a szokatlan (de remekül megválasztott) cím, illetve a tény, hogy egy svéd szatíráról van szó, csalt be a moziba.

Szerencsére így is nagyon jól szórakoztam - még akkor is, ha a filmre nem a szórakoztató a legmegfelelőbb jelző. Egymáshoz lazán kapcsolódó, rendkívül abszurd, groteszk humorú jelenetek követik egymást, amik valahol a vicces és a nyomasztó határán egyensúlyoznak. A többségükön ugyanúgy lehet nevetni, ahogy szörnyülködni vagy éppen hosszasan gondolkodni is, a nézői hozzáálláson múlik, hogy ki milyen élményként éli meg Andersson művét. Az egyes epizódokat két életunt, savanyú ügynök köti össze, akik ironikus módon tréfás partikellékekkel kereskednek, és többször is hangoztatják, hogy vidámabbá akarják tenni az emberek életét. Akadnak még más visszatérő karakterek is, de a történet kevésbé hangsúlyos, a jelenetek inkább az egységes hangulat, a téma és a fantasztikus látványvilág eredményeképpen alkotnak kerek egészet. Ez utóbbira különösen érdemes kitérni, és nem csak azért, mert két magyar operatőrnek (Borbás István, Pálos Gergely) köszönhető, hanem mert alapjaiban meghatározza a filmet. A fakó színvilágból és a kihalt, üres, élettelen helyszínekből olyan festményszerű képek állnak össze, amiket érdemes sokáig vizsgálni, ezáltal indokolttá, sőt szükségessé teszik a lassú tempót. Mindig van mit nézni, mindig lehet találni egy apró, de érdekes részletet, így akkor sem kell unalomtól tartani, ha éppen kevés a történés. Jó ötlet lenne a legjobb beállításokból egy albumot vagy naptárt készíteni, bármelyikre vevő lennék.

De nem csak a külcsín érdekes, a jelenetek tartalmáról, mondanivalójáról is sokat lehetne beszélni. Van köztük olyan, amelyik az említett ügynökök jellemkomikumára épül, vannak, amik egy-egy abszurd poént vagy kiragadott, beszéd nélküli életképeket mutatnak be, de az közös bennük, hogy az emberekről és a nagyon is emberi, de nem túl fényes vonásokról szólnak. Érdekes kirakót alkotnak, a tanulságot pedig mindenki levonhatja magának. Lesz, aki jót nevet, lesz, aki mélyen magába néz, és lesz, aki időről időre felidézi majd magában a képeket. Értékelés: 90%. Azt hiszem, ideje bepótolnom a hiányosságomat Roy Andersson-téren.