Argo 2

Többször is láttam az Argo első részét, mégsem tudom megmondani, mi tetszett benne annyira, hogy gyermeki izgalommal üljek be a 11 évvel később mozikba kerülő folytatásra, és már előre örüljek annak, hogy újra láthatom Balog Tibit és a bandáját. Ilyen hosszú várakozás után persze féltem a csalódástól, de Árpa Attila filmje gyorsan meggyőzött róla, hogy ugyanolyan jól fogok szórakozni, mint korábban.

Az akciófilmbe illő kezdés eléggé erős, látványos, és az igazán jó hír az, hogy később is alig van visszaesés. Akad egy-két döcögősebb jelenet, de egyébként végig pörög a cselekmény, és sorban jönnek az emlékezetes szituációk, idézhető poénok. Nem tudom, hogy az Argo 2 hány új rajongót fog szerezni, de biztosra veszem, hogy az első rész kedvelőinek többsége most is elégedett lesz. Egyrészt, mert vannak utalások az előzményre (a C-t még mindig K-nak ejtik) és a humor is nagyon hasonló, másrészt, mert a készítők követték azt a „szabályt”, miszerint a folytatásnak mindig nagyszabásúbbnak kell lennie. Benne van minden, ami miatt az Argo igazán szerethető film volt, és ehhez jön még egy adag őrület. Visszatérnek a fő karakterek (még Tyson is hála az átlagon aluli agyméretének), a történet is hasonló (megbízzák Tibiéket, hogy szerezzenek meg egy értékes, múzeumban őrzött tárgyat, de ők többet akarnak az eredetileg megbeszélt összegnél, így aztán ismét profik és amatőrök küzdenek egymással), valahogy mégis úgy éreztem, most messzebbre gurult a gyógyszer a forgatókönyv írása közben. Ez persze nem baj, főleg mivel a hatalmas marhaságokat olyan remek színészek adják elő, mint Kovács Lajos, Kulka János vagy éppen Bicskey Lukács – az utóbbi kettő közti, gémeskút tetején zajló párbaj tökéletesen példázza, hogy miről beszélek.

Nem ez az egyetlen jelenet, amihez Árpa Attila érezhetően külföldi produkciókból merítette az ihletett, de igazán tetszett, ahogy ezek az ismerős szituációk megjelentek az ízig-vérig magyar környezetben. Mert az Argo 2 a látványos akciók, nindzsák és vadászgépek ellenére is teljesen magyar film marad – méghozzá jó értelemben véve. Sok ponton bele lehet kötni, de talán éppen ugyanazokért lehet szeretni is. Lesznek, akiket zavarnak majd a nem túl profin kivitelezett technikai megoldások, vagy a kisebb-nagyobb logikai buktatók, mások pedig - köztük én is - szemet tudnak hunyni ezek felett, és végigmosolyogják a másfél órát. Tibiék méltó módon tértek vissza a mozivászonra, és ugyan még mindig nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy mi tetszik annyira a szerencsétlenkedéseikben, valószínűleg ezt a részt is többször meg fogom nézni. Értékelés: 85%. Talán túl magasnak tűnik, de tényleg piszok jól szórakoztam.