Az utóbbi időben egyre jobban kezdtem ráunni a
képregény-adaptációkra, A Bosszúállók 2-t már szinte csak
azért néztem meg a premier napján, mert tudtam, hogy úgyis
mindenki erről fog beszélni, és igyekeztem megelőzni a
spoilereket. Így aztán eléggé meglepődtem, amikor a játékidő
felénél azt vettem észre, hogy elkezdett visszatérni a
Marvel-univerzumba vetett hitem.
Mert akármennyire is egymást ismétlik ezek a
filmek az igazán eredeti sztori kitalálása helyett, egy valamit
el kell ismernem: Joss Whedon ismét megcsinálta! Akárcsak 3 éve,
most is egy olyan látványos akcióorgiát hozott össze, ami a
hibái ellenére is tökéletesen kiszolgálja a rajongók igényeit.
A történet most sem túl bonyolult: Tony Stark Loki jogarának
felhasználásával létrehozza az Ultron nevű mesterséges
intelligenciát az emberiség védelmének érdekében. Ő azonban
elég rendhagyó módon akarja megóvni az embereket: úgy, hogy
kiirtja őket. Vagyis ahogy az alcímből és az előzetesekből is
sejteni lehetett, a film gyakorlatilag egy gigászi Bosszúállók vs
Ultron összecsapást mutat be. Ezen belül az események néha
eléggé légből kapott módon követik egymást, de egy ilyen
mozira úgysem a logika, hanem a látványos zúzások miatt ülünk
be – ezekből pedig van bőven! A tempó talán még pörgősebb,
mint az első részben, és a harcok is jobban tetszettek most, főleg
a Vasember és Hulk közti ütközet.
Szerencsére két CGI-cunami között azért
maradt némi idő a karakterekre is. Ez leginkább Sólyomszem
esetében megfigyelhető, akivel 3 éve még nem igazán tudott mit
kezdeni a forgatókönyv, ehhez képest most annyira frankón lett
bemutatva, hogy ő volt a kedvencem, és egyáltalán nem zavart,
hogy „szimpla” emberként helyett kapott a szuperhősök elit
klubjában. Ugyanez igaz Fekete Özvegyre is: korábban nem tudtam hova tenni,
ahogy két pisztollyal rohangált egy szuperkatona és egy zöld
óriás között, de most ezt sikerült kiküszöbölni,
megszilárdult a helye a csapatban. Szintén jó ötlet volt a két
mutáns szerepeltetése: Higanyszál itt is ugyanolyan laza, mint a
legutóbbi X-Men-filmben, Skarlát Boszorkány képességét pedig
okosan felhasználták arra, hogy bemutassák az egyes bosszúállók
legnagyobb félelmeit, ezáltal komorabbá téve a hangulatot.
Ezúttal a poén is kevesebb, mint az első részben volt, de most is
van min nevetni, és jól vannak adagolva a vicces részek, szóval
hiába a komolyodás, közel sem egy Christopher Nolan-féle
Batman-re kell számítani.
Annak idején 95%-ot adtam a Bosszúállókra,
amit ma már kissé másképp látok: az igazából egy játszótér
volt Joss Whedon számára, ahol összeengedte a 6 karaktert, és
igyekezett minél több rajongói elvárásnak megfelelni, minden
„kötelező” momentumot belezsúfolni a játékidőbe. Ez
sikerült is Neki, elsőre teljesen elvarázsolt az a film, de
második, harmadik nézésre, már nem éreztem akkora durranásnak.
Nem kizárt, hogy most ugyanez a „köd” ül a szememen, de a
folytatást annak ellenére összeszedettebbnek, tartósabbnak látom,
hogy a cselekmény ismét pofonegyszerű. Most nagyobb jelentőséget
kapott a világot megmentő hősök személyisége, és ez az irány
eléggé biztató a további Marvel-filmekre nézve. Értékelés:
90% - a számszerűsített vélemény ellenére jobban tetszett az
előző résznél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése