Brooklyn

Szinte minden évben van egy olyan alkotás, amit csak azért nézek meg, mert Oscar-díjra jelölték a „Legjobb film” kategóriában. Idén a Brooklyn volt ilyen, a jelölése nélkül nem igazán lettem volna kíváncsi az Amerikába vándorló ír lány kalandjaira, így azonban beültem rá, és kis túlzással végigmosolyogtam az egészet.

Az első órát legalábbis mindenképpen. Onnantól a történet drámaibb része került előtérbe, amit szintén jól tálaltak, de a könnyed, gyakran vicces felvezetés volt az, ami igazán elvarázsolt. Üdítő élmény, amikor egy romantikus drámának ennyire jó, stílusos humora van, a Brooklyn vacsorajelenetei pedig kifejezetten szellemesek. Ezeknek köszönhetően a csöpögés és a giccs helyett csipkelődős poénok határozzák meg a hangulatot.

A történetről az Időről időre jutott eszembe, ugyanis néhány bukkanót leszámítva szinte idilli események követik egymást, de ahogy Richard Curtis filmjében, úgy itt sem zavaró vagy erőltetett ez a pozitivitás. Ebben nagy szerepe van Saoirse Ronan remek játékának, aki annyira szimpatikusan formálja meg a naiv, jólelkű Eilis-t, hogy nem érződik irreálisnak, ha az őt körülvevő emberek folyamatosan segítenek rajta.

A Brooklyn több oldalról is megközelíthető: egyrészt egy fiatal lány bájos, szívmelengető története, ami olyan, mint egy jóleső, nem túlcukrozott desszert. Másrészt viszont, nem túlzásba víve, de azért kellő komolysággal érinti például a honvágy, hűség vagy éppen a beilleszkedés témáját is. Éppen emiatt van szükség a második, komolyabb „felvonásra”, hiszen anélkül súlytalan, könnyen felejthető lenne a film. Így azonban sikerült megtalálni az összhangot dráma és vidámság között, a végeredmény pedig egyszerre lett könnyed és elgondolkodtató. Értékelés: 85%.