Neon Démon (The Neon Demon)

Nicolas Winding Refn 2011-ben elkészítette a hozzá képest szokatlanul nézőbarát és könnyen befogadható Drive-ot, aztán vett egy 180 fokos fordulatot, és a következő filmje a Csak Isten bocsáthat meg lett, ami még a dán alkotásaihoz viszonyítva is meglehetősen elvont, sok türelmet és nyitottságot igénylő darab. Legújabb műve valahol a kettő között helyezkedik el, mert a történet könnyen követhető és értelmezhető, a megvalósítás azonban erőteljesen magán hordozza a rendező stílusjegyeit. Azt mindenki maga döntse el, hogy ez jó vagy rossz hír...

Én inkább az előbbi táborba tartozom, ugyanis kifejezetten tetszett a tudatosan megválasztott színek és zenék által létrehozott rideg, idegen, feszültséggel teli atmoszféra. Erre az emlékezetes környezetre szükség is van, mert a sztori a modellvilág visszásságait mutatja be, és ebben a témában nem szolgál nagy meglepetésekkel a nézők számára. Sorra jönnek a kötelező elemek (plasztikai műtétek, rivalizálás, nők tárgyként való kezelése, hazugság a nagykorúságról), de a film erőssége nem az, amiről mesél, hanem az, ahogyan ezt teszi.

Elle Fanning talán eddigi legösszetettebb alakítását nyújtja, mert ezúttal nem csak a cuki kislányt kell megformálnia, hanem azt is, ahogy felismeri a szépségében rejlő lehetőségeket és ennek hatására fokozatosan elveszti a kezdeti ártatlanságát. Ennek az átalakulásnak pedig annyira hátborzongató a hangulata, hogy azt vártam, mikor fordulnak át az események valami totál szürreális őrületbe. Ezzel szemben a befejezés éppen azáltal lett még ütősebb, hogy a valóság talaján maradt. A történet lezárása iszonyúan bizarr és abszurd, mégsincs benne semmi elképzelhetetlen, és ettől lesz igazán gyomorforgató illetve félelmetes. Ez a stílus engem leginkább Chuck Palahniuk regényeire emlékeztetett (a Láthatatlan szörnyekben ő is éppen a modellek világáról ír), az ő kedvelőinek mindenképp érdemes megnézniük a Neon Démont.

Ezt leszámítva nem tudom hova tenni a filmet, sokat gondolkodtam a számszerű értékelésen és azon is, hogy kinek ajánlanám. Végül a 70% mellett döntöttem, de biztos vagyok benne, hogy érdemes lesz újra megnéznem, és még jobban odafigyelni a részletekre. Nicolas Winding Refn új rendezése kifejezetten rétegfilm: nem könnyű menet, de igazi moziélmény lehet a befogadóbb, nyitottabb nézők számára.