Amikor először hallottam a meleg, fekete srác történetéről, attól tartottam, hogy túlságosan a díjkiosztó bizottságok szempontjainak akar majd megfelelni a film. Erről azonban szó sincs, a Holdfény egy nagyon szép, átérezhető, őszinte mese a felnőtté válásról valamint a szerelemről és nyoma sincs rajta a csillogó szobrok utáni izzadtságszagú epekedésnek.
Barry Jenkins műve olyan természetességgel, realista ábrázolással mutatja be a dílerkedés, a menő autók és a vastag, csillogó aranyláncok mögött megbújó igazi érzelmeket, hogy teljesen lényegtelenné válik, milyen bőrszínű vagy szexuális beállítottságú a főszereplő. Chiron életének három fontos szakaszába nyerünk bepillantást, ezeken keresztül ismerhetjük meg a gettó ritkán látott, kliséktől mentes oldalát. Mindhárom epizódban - kisgyerekként, kamaszként majd felnőttként - remek színészek alakítják a karaktert, akik ugyan nem teljesen hasonlítanak egymásra, a játékuk mégis képes összeállni egy egésszé.
A szakaszokra osztottság miatt a filmben több tetőpont is található, amiket az operatőr (James Laxton) különösen erős, szuggesztív képekkel támogat meg. A tengerpart homokjába markoló, kékes árnyalatú kéz vagy Chiron tekintete az iskolai bosszú pillanatában - ezeket biztosan nem fogom egyhamar elfelejteni. Különösen tetszett, hogy a végső fejezet mégsem hangos, látványos lezárást kapott, hanem egy olyan, emberközeli, ki nem mondott gondolatokkal terhelt beszélgetéssel fejeződött be, ami Richard Linklater Before-trilógiájának legjobb pillanatait idézte. Értékelés: 90%. A Holdfény teljesen jogosan nagy esélyese az Oscar-nak, engem a Kaliforniai álom ugyan jobban elvarázsolt, de egy cseppet sem leszek szomorú, ha végül ez a film kerül ki győztesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése