A csodálatos Pókember 2. (The Amazing Spider-Man 2)

Az a helyzet, hogy meg kell védenem ezt a filmet. Több helyen is elég lehúzó kritikákkal találkoztam, és nagyon nem tudok egyetérteni velük. Oké, közel sem lett tökéletes A csodálatos Pókember 2., lehet benne szép számmal hibákat találni, de még ezekkel együtt is egy szerethető, korrektül összerakott popcornmozi, ami nagyságrendekkel jobb a Sam Raimi-féle trilógiánál.

Nekem már az első rész is tetszett, jól fektette le az alapokat, most pedig, hogy túl vagyunk az eredetsztori kötelező, és a közönség nagy része által jól ismert körein, beindulhat az igazi zúzás. Ehhez hősünk két játszótársat is kap, és mindegyikőjük remek választás volt a készítők részéről. Ahogy az előző epizódbéli ellenfél sem volt eredendően gonosz, a mostaniak sem azok, sokkal inkább a körülmények áldozatai, és érthetőek az indokaik. Jamie Foxx remek alakítást nyújt előbb a szerencsétlen, mindenki által levegőnek nézett villanyszerelő, aztán a hirtelen jött hatalmat nehezen kezelő Electro szerepében, és Dane DeHaan is hitelesen játssza a halálos betegségére egyre kétségbeesettebben gyógyírt kereső Harry Osbornt. Mindkét karakter van annyira érdekes, hogy talán jobb lett volna külön filmet kapniuk, mert hiába a két és fél órás játékidő, nem sikerült elég részletesen bemutatni őket. Így aztán nem is bántam, hogy Rhyno (aki a marketingkampány alapján az előzőekkel egyenrangú ellenfélnek tűnt) csak minimális szerephez jutott, hiszen a sztori nélküle is kellően sok szálon futott. 

Peter a hősködés mellett, nyomoz az eltűnt szülei után, és igyekszik dűlőre jutni Gwen Stacyvel kapcsolatban is. Kettejük jelenetein látszik, hogy a rendezőtől (Marc Webb – 500 nap nyár) nem áll távol a romantikus komédia műfaja, és a színészek is tökéletesen illenek egymáshoz. A köztük lévő csipkelődő, se veled – se nélküled viszony is segít a könnyedebb hangulat elérésében. Ez pedig azért jó, mert Pókember mégiscsak egy tini-szuperhős, aki éppen az első nagy szerelmét éli meg, és nem tud úgy elkapni egy bűnözőt, hogy közben ne süssön el legalább egy poént. Örültem neki, hogy megtartották a lazaságát, és nem csináltak sötétebb karaktert belőle. Andrew Garfieldot még mindig jó választásnak tartom a főszerepre, és Emma Stone-nak is csak a szinkronhangja zavart, mondjuk az nagyon, de erről nyilván nem a színésznő tehet. 

Az akciójeleneteket tekintve sincs miért szégyenkeznie a filmnek, az összecsapások látványosak és követhetőek lettek, viszont néhol a kelleténél kicsit feltűnőbb volt a CGI. Emellett a zene is tetszett, amivel kapcsolatban az még nem említésre méltó, hogy Hans Zimmer ismét alkotott, de a többi számot is jó érzékkel válogatták össze, többször is feltűnt, hogy mennyire passzolnak az adott jelenethez. Ez pedig egy egyszerű, hangulatos látványmozinál sokat tud dobni az összképen. 

Így aztán kicsit elnéző vagyok A csodálatos Pókember 2.-vel szemben: tudom, hogy nem mentes a műfaj tipikus hibáitól, és több logikai buktatót is felfedeztem benne, de, ha a film egészét nézem, akkor egy igencsak szórakoztató és jó tempójú alkotásként tudnám jellemezni. Ha csak egy képregény-adaptációt szeretnétek mostanában megnézni, akkor inkább az új Amerika Kapitányt ajánlom, de minden egyéb esetben érdemes beülnötök erre is. Értékelés: 72%.