Többek között azt szeretem Clint Eastwoodban, hogy még a kevésbé zseniális filmjei is simán beleérnek a jó kategóriába. A J. Edgar sem tartozik a rendező mesterművei közé, de ettől még a maga kategóriájában simán megállja a helyét, és nem okoz csalódást.
A címszereplőt Leonardo DiCaprio a tőle megszokott minőségben, de számomra tőle kissé szokatlan stílusban alakítja. Ez a karakter ugyanis egy eléggé introvertált, különc figura, akinek visszafogott a mimikája, ritkán vannak igazán erős gesztusai. Így kicsit furcsa lehet, hogy pont Leo-ra esett a választás, de ő simán megbirkózik ezzel a feladattal. A visszafogott hangulatot tovább erősíti a látványvilág (fakó, szürkés színek) és a történet is. Aki az FBI emblematikus vezetőjének életétől gengszterek után való futkosást és izgalmas lövöldözéseket vár, az csalódni fog, hiszen Hoover sokkal inkább a háttérből irányította az ügynökeit. Emiatt aztán felesleges látványos akciókra számítani, de én ezek nélkül sem unatkoztam, például mert sokat megtudhattam arról a korszakról, amit eddig főleg a bűnözők szemszögéből ismertem. Kétségkívül meghatározó évek, évtizedek voltak ezek a szervezett amerikai bűnüldözés számára, és a film bemutatja a fő eseményeket, amiket a változásokat eredményezték.
Eastwood nem akarja a karaktert hősként beállítani (mondjuk a történelem ismeretében ez elég nehéz is lenne), jól bemutatja a sötét oldalát, a mocskos húzásait is, amik olykor az egész nyomozóiroda olykor viszont csak Hoover saját, kicsinyes érdekeit szolgálják. Tehát nem propagandafilmről van szó, és hiába vannak felsorolva a címszereplő által elért eredmények, egyáltalán nem biztos, hogy minden néző szimpatizálni fog ezzel a karakterrel, és ez így is van jól. A film csak bemutat egy embert, nem erőltet a befogadóra semmilyen véleményt, meghagyja neki a döntést, hogy mit gondol látottakról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése