A mindenség elmélete (The Theory of Everything)

Valószínűnek tartom, hogy az emberek többségének a Stephen Hawking név hallatán két információ ugrik be kapásból: tolószékes és zseni. Az oké, hogy az első egyből látszik, de a második mégiscsak sokkal lényegesebb, nem?

Éppen ezért szerencsésebbnek tartottam volna, ha az A mindenség elmélete inkább Hawking tudományos kutatásait, eredményeit helyezi előtérbe, és nem a romantikus szálat illetve a lebénulásának folyamatát. Persze az egy szűkebb közönségnek szóló, kockázatosabb vállalkozás lett volna, James Marsh alkotása pedig a lehető legnagyobb mértékben kerüli a kockázatot. Ettől még a végeredmény egyáltalán nem rossz, sőt egész jó, de közben hatalmas kihagyott ziccer is, hiszen ehhez hasonló életrajzi filmből már sok készült. A motoros neuronbetegség ugyan nem mindennapos jelenség a mozivásznon, de egy hasonló témából az A bal lábam már kihozta a maximumot. Hawkingnak viszont az orvosok első becslései szerint már évtizedek óta halottnak kellene lennie, ehelyett ő újabb és újabb, a tudományt jelentősen befolyásoló munkákkal áll elő – kár, hogy ezeket az A mindenség elmélete csak felületesen érinti.

Mindezek ellenére sem tudok haragudni a filmre, mert hiába nem túl eredeti, a maga kategóriájában azért tisztességesen helytáll, Eddie Redmayne játéka pedig fantasztikus. Az elsőtől az utolsó percig hitelesen alakítja a főszereplőt, a betegség fázisait pedig nagyon életszerűen jeleníti meg. A mellékszereplők is jók, de közülök csak a Hawking feleségét megformáló Felicity Jones érdemel külön említést, a többieknek nem jutott emlékezetes szerep. Negatív karakterekről nincs értelme beszélni, Marsh filmjében ugyanis mindenki kedves, legfeljebb néhányan kevésbé azok. Ebből kifolyólag konfliktusok sem alakulnak ki, ez pedig elég hiteltelen egy egész élettörténet bemutatása során. Többször is azt éreztem, hogy most már lesz egy érdemi összeütközés két szereplő között, de ilyenkor hirtelen mindenki még megértőbbé és kompromisszum-készebbé változott, így a vita ismét elmaradt. Persze lehet, hogy én gondolom rosszul, és Stephen Hawking élete tényleg egy konfliktusoktól mentes romantikus kalandként jellemezhető.

Értékelés: 70%, a felsorolt negatívumok ellenére tetszett a film, és ugyan nem éreztem túl reálisnak, mégis jól szórakoztam. Nyomot viszont nem hagyott bennem, utólag szerintem csak arra fogok emlékezni, hogy Eddie Redmayne mennyire jól játszott.