Nagyon kedvelem Simon Pegg-et, de az Edgar Wright és Nick Frost nélküli filmjei valamelyest mindig csalódást okoztak számomra. Lehetett akármilyen szimpatikus az alapötlet, a végeredményt általában laposnak és humortalannak éreztem, de ezt sosem Pegg hibájának tudtam be, így a következő szereplésének is adtam egy esélyt. Ezért a legújabb, Kill Me Three Times című filmjét sem hagytam ki – és ezúttal csalódnom sem kellett.
Persze lehet, hogy csak azért, mert most a korábbi esetekből tanulva alacsonyabbak voltak az elvárásaim, de Kriv Stenders alkotásával egészen meg voltam elégedve. Ugyan nincs a filmben semmi extra, de elég dinamikus és pont megfelelő hosszú ahhoz, hogy ne váljon unalmassá, és ez sokat javít az összképen. Kifejezetten tetszett a tempója, és a komolytalan, eltúlzott, véres fekete humoron is jól szórakoztam – ez pedig pont elég volt a kellemes kikapcsolódáshoz. A történet sem rossz, még meglepő fordulat is van benne, de azért túl sok újdonságra nem kell számítani. Tipikusan az a sztori, amiben a „szuper” tervet kitaláló szerencsétlen bűnözők baklövései és a véletlenek alakítják az eseményeket. Pegg karaktere profi problémamegoldónak hiszi magát, és egy fokkal ugyan tényleg okosabb az őt körülvevőknél (bár ez inkább a többieket minősíti), mégsem mellőzi a hibákat és a célzás sem az erőssége. Ez a kettősség illetve a színész alakítása érdekessé és viccessé tette a karaktert, a többi szereplő azonban meglehetősen egysíkú lett. A botladozásaik még így is lekötöttek, de azért jobb lett volna, ha ők sem csak egy-egy tulajdonsággal rendelkeznek.
Vizualitás terén nincs miért szégyenkezni a Kill Me Three Times-nak, erről pedig az ausztrál helyszín és az operaőri munka tehet. Ezek együttesen egy olyan képi világot hoznak létre, ami passzol a film könnyed hangulatához és dinamikus tempójához. Értékelés: 75%. Az összkép a(z egyébként sem túl nagy) hibák ellenére is pozitív, Kriv Stenders laza és szórakoztató alkotást hozott össze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése