Mindig öröm látni, ha egy nagy színész nem ragad bele néhány, számára kényelmes karakterbe, hanem a komfortzónáján túllépve tőle szokatlan szerepeket is elvállal. A Green Room például azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy Patrick Stewart egy hidegvérű neonáci bandavezért alakít benne. Elsősorban emiatt néztem meg a filmet, de a legnagyobb élményt végül mégsem a színészi alakítás nyújtotta.
A történet középpontjában egy fiatalokból álló punkzenekar áll, akik nem túl válogatósak, hiszen minden bulit elvállalnak, ami eleget fizet. Így keverednek egy skinhead klubba is, ahol nem elég, hogy rögtön az első számmal magukra haragítják a közönséget, véletlenül még egy gyilkosságnak is szemtanúi lesznek. A hely tulajdonosa persze biztosra akar menni afelől, hogy nem fognak szólni senkinek, a punkok viszont elbarikádozzák magukat az öltözőben. Innentől végig feszült és izgalmas a film, már nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen, de itt tényleg egy percre sem unatkoztam, egyszerűen nem volt üresjárat. Pedig ez nem egy korszakalkotó vagy újító erejű thriller, egyszerűen csak a jól bevált elemeket illeszti össze (némi premier plánban mutatott vérengzéssel fűszerezve), és ennyi elég is. Hiszen a legklasszikusabb receptből is remek végeredmény sülhet ki, ha minden összetevő klappol.
A náciknak beintő, bátor punkokkal könnyű szimpatizálni, Patrick Stewart a higgadtságával együtt is félelmetes ellenfél, a szűk terek illetve a zajok pedig csak tovább fokozzák a feszültséget. Abszolút átéreztem a főszereplők helyzetének kilátástalanságát, végig szorítottam nekik, és ezúttal abban sem voltam biztos, hogy túl fogják élni ezt az éjszakát. Értékelés: 85%. A Green Room-ot, minden thrillerkedvelőnek bátran ajánlom, mert felvonultatja a műfaj összes fontos elemét, és másfél óra remek szórakozást nyújt. A lezáró mondat pedig iszonyú frappáns.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése