A zombis filmek többségében a szereplők két táborra, emberekre és zombikra szakadnak, ezek a csoportok pedig nincsenek túl jóban egymással, és általában csak az egyik irányban van átjárás köztük. A Kiéhezettek annyit változtat a megszokott képleten, hogy a főszereplőt (aki az eredeti címet tekintve a címszereplő is) nem lehet egyértelműen besorolni az említett kategóriákba, egyfajta átmenetet képez a kettő között. Részben immúnis a kórra, tud gondolkodni és beszélni, viszont, ha rátör az éhség, akkor ugyanúgy az ösztönei vezérlik, mint többi zombit.
Szóval komoly veszélyt jelent az emberekre, és a többség ehhez méltóan is bánik vele, mégis kiemelten fontos, mert egyrészt ő a legjobb esély egy gyógymód kifejlesztésére, másrészt komoly taktikai előnyt jelent, mivel a többi fertőzött nem támadja meg. Pusztán egy ilyen ötlettől még nem válna rögtön eredetivé egy amúgy a megszokott elemekből építkező zombifilm, de saját művéből forgatókönyvet író Mike Carey tanítanivaló profizmussal bontja ki a két oldal között megrekedt kisgyerek történetét. Megismerjük Melanie motivácóját, látjuk, amint szembesül a vadabb oldalával, ami először elborzasztja, majd megbékél vele, hogy végül igazi felnőttként viselkedjen.
A drámai vonal folyamatosan erősödik a játékidő előrehaladtával, a meglepő, mégis logikus és bátor befejezés pedig méltó csúcspont, de nem csak ilyen téren, hanem a klasszikus zombis pillanatokat tekintve is említésre méltó a Kiéhezettek. Konkrét akcióból nem sok van, de azok jól néznek ki, a hangulatos poszt-apokaliptikus környezet, és a néptelen Londonban játszódó feszült pillanatok pedig thrillerként is élvezhetővé teszik a filmet.
Értékelés: 95%. Úgy tudott új, érdekes nézőpontot vinni a már sokszor látott alaphelyzetbe, hogy közben mindazok az összetevők is megmaradtak, amiknek a téma népszerűsége köszönhető. Zombik segítségével tényleg bármit el lehet mesélni, erre ismét itt egy remek példa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése