Mel Gibson rendezői szerepéből és az érdekes alapsztoriból (a fegyverhasználatot megtagadó, mégis hőssé váló katona) kiindulva, reális elvárásnak tűnt, hogy új, szemszögből láthatjuk majd az ismerős témát, A fegyvertelen katona azonban nem lett több, mint egy teljesen átlagos háborús ponyva. Egymás után mutatja be a klasszikus sablonokat, és az sem okoz túl sok izgalmat, hogy a főszereplő ezúttal mesterlövész vagy kommandós helyett az orvos “kasztba” tartozik.
A film a műfaj nagyjaihoz abszolút nem ér fel, viszont nagyon lazán idéz fel azokból emlékezetes elemeket, hogy aztán gyengébb minőségben hasznosítsa újra azokat. A fájdalmasan tipikus és túlságosan hosszúra nyújtott kiképzés például olyan volt, mintha az Acéllövedék első felének gagyi verzióját látnám. Andrew Garfieldot sokakkal ellentétben kedveltem Pókemberként, de az itteni játékát nem tudtam komolyan venni. A kisgyerekes, esetlen vigyora sehogy sem passzolt ebbe a környezetbe. A csatajelenetekbe pedig még kevésbé, de ott egy darabig mintha Mel Gibson is megfeledkezett volna róla. Röpködnek a golyók, hullanak a végtagok, fröcsög a vér - és csak úgy mellékesen néha láthatjuk pár másodperc erejéig a főszereplőt is.
Aztán az utolsó szakasz már tényleg arról szól, ahogy Desmond Doss megmenti egy csomó bajtársát, de ezt a részt pedig az elcsépelt, baromi hősiesre komponált zene, illetve az erőltetett pátosztól és amerikai hazafiságtól csöpögő képek fertőzik meg. Az Akadémia persze egyből ráharapott erre és megdobták pár Oscar-jelöléssel A fegyvertelen katonát, de az a helyzet, hogy szerintem egyáltalán nincs helye a legjobbak mezőnyében. Értékelés: 40% - ez a történet ennél mindenképpen jobb feldolgozást érdemelt volna, Gibson egy klisés, elcsépelt filmet forgatott belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése