Django elszabadul (Django Unchained)

Az új Tarantino-film egyértelműen érdekes eseménynek számít még azok számára is, akik nem sok időt töltenek moziban, és ez így van rendjén. Lehet őt szeretni, vagy utálni, mindenképpen el kell ismerni: roppant egyedi stílusa van. Pedig szerintem a legnagyobb erénye nem más, mint az, hogy jó érzékkel tud „lopni” más alkotásokból, illetve ügyesen bánik a hatásvadász megoldásokkal. Most is ezt teszi, és természetesen nem is tagadja, már a címben is utal az 1966-os westernklasszikusra, aztán rögtön az első jelenet alatt meg is szólaltatja annak főcimzenéjét. Később pedig még maga Franco Nero is megjelenik, aki mindenkinél jobban tudja, hogy a Djangoban nem ejtik a D-t.

Lényeges különbség azonban, hogy Tarantino főszereplője egy (ex)rabszolga, aki szinte végig valamelyest a háttérbe szorul. Christoph Waltz ugyanis sziporkázó játékkal lopja el a show-t, és a játékidő első felében ő dominál. Aztán képbe kerül a szintén remek Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson, aki számomra meglepetés volt, mert az előzetesek alapján azt hittem kevesebbet fog szerepelni, ehhez képest pedig egy eléggé emlékezetes karaktert alakított. Ők azok akik több jelenetben is megmentik a rendezőt, mert a ripacskodás határát súrolva, sőt olykor jó értelemben át is lépve a kevésbé ütős mondatokat is szórakoztatóan adják elő, de azért ez mégsem ugyanaz, mint amikor frappáns, pörgős, dialógusok állnak rendelkezésükre. Ilyenkor vehető észre, hogy a forgatókönyv gyengébb a megszokottnál, egyszerűen nincs benne annyi jó ötlet, hogy két és fél órát üresjáratok nélkül ki tudjon tölteni. Nem elég lendületes, pörgős a tempó, szerencsésebb lett volna valamennyivel rövidebbre fogni a sztorit, és a kevésbé érdekes párbeszédeket kihagyni. Persze ettől még simán ajánlott film a Django elszabadul, és nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Quentin Tarantino egy „egész jó” filmjéért, sok rendező az egész életművét adná.

A fináléban pedig ismét kellően őrült lesz a film, és Jamie Foxx is kiteljesedhet. Igazán jó párbeszédet akkor sem kapunk, de ott már próbálkozás sincs erre, az önfeledt, irreális akcióé a főszerep, ami annyira lehetetlen, és annyira elüt az előtte látott komolykodástól, hogy hihetetlenül jól esik nézni, és biztosította, hogy még csak véletlenül se húzzam a számat a moziból kifele jövet. Vagyis mindenképpen érdemes megnézni, jó filmről van szó, de talán jobb előre felkészülni arra, hogy kicsivel a megszokott QT-szint alatt van, és nem egy második Becstelen Brigantyk, hanem egy annál kevésbé jó tempójú mozi. Értékelés: 80%. A zene azonban jelen esetben is remek, nekem főleg a játékidő vége felé megszólaló, a bemutatott korhoz nem igazán illő dalok tetszettek.