J. Edgar - Az FBI embere (J. Edgar)

Többek között azt szeretem Clint Eastwoodban, hogy még a kevésbé zseniális filmjei is simán beleérnek a jó kategóriába. A J. Edgar sem tartozik a rendező mesterművei közé, de ettől még a maga kategóriájában simán megállja a helyét, és nem okoz csalódást.

A címszereplőt Leonardo DiCaprio a tőle megszokott minőségben, de számomra tőle kissé szokatlan stílusban alakítja. Ez a karakter ugyanis egy eléggé introvertált, különc figura, akinek visszafogott a mimikája, ritkán vannak igazán erős gesztusai. Így kicsit furcsa lehet, hogy pont Leo-ra esett a választás, de ő simán megbirkózik ezzel a feladattal. A visszafogott hangulatot tovább erősíti a látványvilág (fakó, szürkés színek) és a történet is. Aki az FBI emblematikus vezetőjének életétől gengszterek után való futkosást és izgalmas lövöldözéseket vár, az csalódni fog, hiszen Hoover sokkal inkább a háttérből irányította az ügynökeit. Emiatt aztán felesleges látványos akciókra számítani, de én ezek nélkül sem unatkoztam, például mert sokat megtudhattam arról a korszakról, amit eddig főleg a bűnözők szemszögéből ismertem. Kétségkívül meghatározó évek, évtizedek voltak ezek a szervezett amerikai bűnüldözés számára, és a film bemutatja  a fő eseményeket, amiket a változásokat eredményezték.

Eastwood nem akarja a karaktert hősként beállítani (mondjuk a történelem ismeretében ez elég nehéz is lenne), jól bemutatja a sötét oldalát, a mocskos húzásait is, amik olykor az egész nyomozóiroda olykor viszont csak Hoover saját, kicsinyes érdekeit szolgálják. Tehát nem propagandafilmről van szó, és hiába vannak felsorolva a címszereplő által elért eredmények, egyáltalán nem biztos, hogy minden néző szimpatizálni fog ezzel a karakterrel, és ez így is van jól. A film csak bemutat egy embert, nem erőltet a befogadóra semmilyen véleményt, meghagyja neki a döntést, hogy mit gondol látottakról.

Apu vad napjai (The Savages)

A magyar cím eléggé megtévesztő, hiszen nem egy fiatalkorát bepótolni vágyó apa kalandjairól van szó, hanem egy keserédes hangulatú, aranyos, humorral oldott családi drámáról, ami engem leginkább a The Kids Are All Right-ra emlékeztetett. 

A történet szerint két, nem éppen élete csúcspontján lévő testvér nyakába hirtelen egy új, nem túl hálás feladat szakad: gondoskodniuk kell az idős, és szellemileg egyre jobban leépülő apjukról. A dolgot nehezíti, hogy eközben jó lenne egymást is elviselniük, és ezzel is komoly problémáik akadnak. Nem rossz emberek, csak talán az átlagnál kissé jobban jellemzőek rájuk a hétköznapi gyarlóságok, és mindketten szeretnének a számukra fontos, de egyébként nem valami fényes karrierjükre koncentrálni. 

A karakterek a hibáik ellenére is nagyon szerethetőek, és ehhez nagyban hozzájárul Laura Linney és Philip Seymour Hoffman szuper játéka. Rengeteget évődnek egymással, de közben le sem tudnák tagadni, hogy testvérek, igazi se veled – se nélküled viszony van köztük, és a beszélgetéseik mindig érdekesek. Philip Bosco szintén nagyon jól alakít a beteg apa szerepében, a kedvenceim azok a jelenetek voltak, amikor elvesztette a türelmét, és megemelte a hangját. A szereplők mellett a történetnek is megvan a maga bája, és úgy tud mesélni egy egészen szomorú témáról, hogy a hangulatot közben egyáltalán nem éreztem nyomasztónak. Kár, hogy az Apu vad napjai kevéssé ismert film, hiszen egyszerre tud komoly és könnyed lenni, és valószínűleg tetszene a családi drámák kedvelőinek.

A szarvasvadász (The Deer Hunter)

Tavaly csalódnom kellett egy klasszikusban (Volt egyszer egy Amerika), és ez sajnos idén sincs másképpen. Ezúttal a Michael Cimino alkotásával kapcsolatban nem értem, hogy miért van olyan nagyra tartva.

Jó, lehet, hogy meg kellene majd néznem még egyszer, de a három órás játékidő első harmadát annyira feleslegesnek, és bosszantóan vontatottnak éreztem, hogy erre biztosan nem mostanában fogom tudni rávenni magam. Abszolút nem értem, mi motiválta a rendezőt, amikor például az esküvői jelenetet ilyen hosszúra hagyta. Már nagyon vártam, hogy végre történjen valami, és később tényleg volt pár valóban izgalmas vagy drámai jelenet, ahol Robert de Niro és Christopher Walkent megmutathatták a tehetségüket, de sajnos összességében ezek sem mentették meg a filmet. A szarvasvadász története szépen bemutatja, hogy a háború milyen lelki torzulásokat okoz a katonáknak, de úgy gondolom, hogy arányaiban nagyon rosszul van kitöltve a játékidő, így pedig elsikkadnak az igazán jó momentumok. Emiatt ezt az alkotást sajnos keserű szájízzel húztam ki a listámról, és ha Vietnámmal kapcsolatos sztorit szeretnék nézni, akkor ezentúl is Kubrick Acéllövedékét fogom választani.

Időhurok (Predestination)

A főszereplő Ethan Hawke, a téma időutazás – ennyi bőven elég is volt ahhoz, hogy a film érdekeljen, és nem bántam meg, hogy adtam neki egy esélyt. Az alaptörténet az Időzsarura emlékeztet, hiszen Hawke feladat az, hogy az időben utazva még a bűntények elkövetése előtt megállítsa a bűnözőket. Azonban ez az ötlet nem látványos és akciódús, sokkal inkább gondolkodós formában kerül kibontásra.

Nehéz az Időhurokról spoilermentesen írni, de nem akarom lelőni a fordulatokat, mert a forgatókönyv csavaros, érdekes módon mutatja be egy időparadoxon mozaikdarabkáit. A végén összeállt a kép, de még utána is gondolkodtam a sztorin, és a biztonság kedvért gyorsan utánaolvastam, hogy mindent jól értettem-e. Szeretem, amikor egy film ilyen módon játszik a nézővel, de nem blöfföl, hanem tényleg tartalmazza a titok nyitját is, az pedig különösen jó, ha erre egy kis költségvetésű, mégis stílusos látványvilággal és jó színészi játékkal megspékelt minimál sci-fi képes. Az Időhurok kifejezetten ajánlott időutazós téma kedvelőinek, és azoknak, akiket nem zavar, ha egy kicsit gondolkodni is kell filmnézés közben.

Kánikulai délután (Dog Day Afternoon)

Végre sikerült bepótoltam ezt a klasszikust is, és annak ellenére, hogy közel 40 éve készült, abszolút nem éreztem kopottnak vagy unalmasnak. Egy igazi oldschool bankrablós-túszdrámás történetről van szó, ami az állandó feszültségnek és a fiatal Al Pacino szuper játékának köszönhetően végig fenntartotta az érdeklődésemet. 

Különösen tetszett a finoman adagolt humor, a média jelenlétének bemutatása, és az ahogy a főszereplő maga mellé állítja a közvéleményt, emellett az is hihetően lett ábrázolva, ahogy a banki alkalmazottakon elkezdtek mutatkozni a Stockholm-szindróma jelei. Sidney Lumet 1975-ben olyan örökzöld filmet alkotott ebben a témában, ami mai szemmel nézve is teljesen megállja a helyét, bátran merem ajánlani bárkinek, aki egy izgalmas thrillerre vágyik. A bő kétórás játékidő gyorsan eltelik, a befejezés pedig kifejezetten emlékezetes. 

Trancsírák (Tucker and Dale vs. Evil)

Nem is értem, hogy erről a filmről, miért nem írtam, miután először láttam, hiszen az utóbbi évek legjobb, legötletesebb horror-vígjátékáról van szó, ami úgy int be a sztereotípiáknak, hogy azt öröm nézni – nagy kár, hogy a magyar cím ennyire gagyi lett.

Talán mindenki látott már olyan horrort, amiben egy csapat fiatal elmegy bulizni valami elhagyatott erdőbe, aztán néhány pszichopata redneck elkezdi gyilkolni őket. Az alaphelyzet itt is hasonló, jönnek is sorban a megszokott sablonok (ijesztő bolt; rémtörténet a 20 évvel ezelőtti mészárlásról; nem túl bizalomgerjesztő faház, ahol a két redneck él), de mindegyik kellően ki van forgatva. Az őrült gyilkosnak tűnő Tucker és Dale teljesen áralmatlanok, csak a frissen vett nyaralójukat akarják megjavítani, és eszük ágában sincs a bulizó fiatalokkal foglalkozni, azonban a szerencsétlen félreértések és a sztereotipikus gondolkodású tinik kombinációja veszélyes eredménnyel jár. A fiatalok meglátják, ahogy Tuckerék a csapat egyik tagját kimentik a vízből, és persze nem tudnak másra gondolni, mint, hogy biztosan elrabolták. Így aztán felveszik a harcot az általuk vérszomjasnak tartott címszereplő páros ellen.

Ami innentől következik, azt pedig nem szeretném lelőni, a lényeg, hogy nagyon kreatív megoldások követik egymást és a műfaj jól ismert kliséhelyzeteit a forgatókönyv remekül helyezi más megvilágításba. A humorforrás tehát adott, a főszereplők szerethetőek, a többiek halála pedig igazán emlékezetes, vagyis a szórakozás garantált. A készítők egy már lerágott csontnak számító, és éppen ezért meglehetősen kiszámítható filmeket produkáló horrortémába sikeresen pumpálták friss vért a szó szoros és átvitt értelmében is.

Plasztik szerelem (Lars and the Real Girl)

Szóval Ryan Gosling egy magányos, visszahúzódó és meglehetősen fura fiút alakít – ez eddig akár az utolsó két Nicholas Winding Renf-film történetének kezdete is lehetne. De itt a Gosling által életre keltett Lars rendel magának egy valósághű guminőt az internetről, és nem arra használja, hogy az elfojtott perverz vágyait kiélje (valószínűleg Larsnak nincsenek is ilyenek), hanem beleszeret és a barátnőjeként kezeli. Lars bátyja, és az ő felesége már megszokták, hogy a fiúnak vannak problémái, de ez még nekik is sok. Egy orvos tanácsára mégis belemennek a játékba: elfogadják, hogy Bianca nem egy guminő, hanem Lars barátnője, ki Brazíliából érkezett, keveset beszél, és tolószékes.

Lassacskán az összes ismerősük tud a jövevényről, és a fiú érdekében mindenki élő emberként kezeli, ez pedig egyszerre aranyos és abszurd jeleneteket eredményez. Ryan Gosling nagyon profin játssza a mentálisan beteg főszereplőt, akinek egyáltalán nem tűnik fel, hogy fura az, amit csinál. Sétálnak és beszélgetnek Biancával, munkát talál neki és szükség esetén még orvoshoz is elviszi. Így gyakran előfordul az a szituáció (ami mindig mosolyra bírt), hogy Lars teljesen nyugodtan ül barátnője mellett valamilyen nyilvános helyen, az emberek pedig eléggé meglepődve nézik a párt. Később aztán már senkinek nem fura a helyzet, mindenki beszáll a játékba, és irreálisan engedékenyek lesznek. Az még oké, hogy valaki elviszi magával Biancát egy estélyre, vagy ruhát ad neki, de azt már irreálisan soknak éreztem, amikor a „brazil lány” saját kórházi szobát kapott. Nem zavart ez nagyon, csak nem tartottam életszerűnek.

De máshol nem volt baj a realitással, mert egyébként Lars érzéseinek alakulását, és a külvilág felé történő nyitását nagyon szépen, hihetően mutatja be a történet. Mivel Bianca csak Lars elméjében létezik, teljes egészében ő alakítja a sorsát, ő dönti el, mikor vannak meg jól, és mikor vesznek össze. A képet pedig tovább árnyalja, hogy a fiú kezdi megkedvelni kolléganőjét, Margot, de túl jó ő ahhoz, hogy megcsalja a szerelmét. A Plasztik szerelem tehát egy igazán aranyos, kedves, érdekes és helyenként vicces történet Ryan Golsing szuper alakításával – érdemes megnézni. A készítőknek pedig külön köszönet jár azért, hogy hiába egy guminő az egyik főszereplő, a film végig ízléses tudott maradni.

Nagymenők (Goodfellas)

Az előző bejegyzés után kicsit aggódtam, hogy mi lesz, ha ez a nagyra tartott gengszterklasszikus sem fog igazán tetszeni, de szerencsére ez a kérdés teljesen lényegtelen, mert Scorsese műve csont nélkül telibe talált. Öt perc elég volt, hogy magával ragadjon a film, felültem a hullámvasútra, és utána már nem is szálltam le egészen a stáblista megjelenéséig. Mindeközben egyáltalán nem unatkoztam, és több jelenetnél is azt mondogattam magamban, hogy „így kell ezt csinálni!”.

Pedig bőven található párhuzam a Volt egyszer egy Amerika története és a Nagymenőké között, de a sztorival ott sem volt problémám. Sokkal inkább a tempó és a stílus az amiben Scorcese filmje erősebb. Számomra sokkal szórakoztatóbb, lendületesebb élményt nyújtott, a szuperül összeválogatott zenék pedig csak fokozták a laza gengszteres hangulatot. Kifejezetten tetszett, hogy több jelenet is – főleg a „helikopteres napon” - vicces, abszurd felhangot kapott. Ezen kívül is van humor a filmben, ezt pedig főleg Joe Pesci emlékezetes kiborulásai szolgáltatják, de a többiek párbeszédein keresztül is belekóstolhat a néző a gengszterek sötét poénjaiba. És van ennek a belterjes világnak egy vonzó bája, ami érthetővé teszi, hogy a kis Henry miért szeretett volna minden áron a maffiózók közé tartozni. A Nagymenők pontosan ezt a bájt képes visszaadni, és vigyázni kell a túl sokszori megnézésével, mert a végén a néző is könnyen kedvet kaphat a csatlakozáshoz. Persze még egy alkalom biztosan nem árthat...  

Volt egyszer egy Amerika (Once Upon a Time in America)

A karácsony többek között azért is jó, mert alkalmat ad arra, hogy végre bepótoljak egy alapfilmet. Emellett azért is jó, mert így talán az ünnepre való tekintettel megbocsátjátok nekem, ami ebben a bejegyzésben írok.

Kezdem azzal, hogy a Volt egyszer egy Amerika jó film, de, ha a jövőben szóba kerül, az fog elsőre eszembe jutni róla, hogy túúúl lassú. Jó a történet, a karakterek, a színészek, a hangulata is el lett találva, de miért nem lehetett ezt két-két és fél órában elmesélni?! Nem csak arról van szó, hogy a végére untam meg, hanem már az elejétől kezdve gyakran azt éreztem egy-egy jelentről, hogy nagyon el van nyújtva, és ez zavart egyre jobban az idő múlásával. A rendező biztosan nehezen válik meg minden egyes képkocától, de több vágással lendületesebb film készülhetett volna, és egy alkotás amúgy sem a legalább három órás játékidőtől lesz epikus. Annak ellenére, hogy végig érdekelt a sztori, az utolsó nagyjából háromnegyed órában már nagyon vártam, hogy vége legyen, és már Morricone zenéjéből is elegem volt.

De a helyzet közel sem ilyen gyászos, összességében tényleg tetszett a film, Ribert De Niro és James Woods párosa pedig különösen. A történet érdekes volt, a végső csavarra nem számítottam, de sajnos mire odáig jutottam, már kissé belefáradtam Sergio Leone művébe, így az nem tudott igazán nagyon ütni. A gengszterré válok barátok életútjának három idősíkra bontott bemutatása is tetszett, és külön piros pont, hogy a drámai pillanatok ellenére sem nyomasztó a film a könnyedebb, komikusabb jeleneteknek köszönhetően. És sorolhatnám még bőven a Volt egyszer egy Amerika erényeit, de ez nem egy átgondolt értékelés, hanem egy gyors élménybeszámoló és pillanatnyilag sajnos az alkotás lassúsága él bennem legerősebben. Bízom benne, hogy pár nap alatt kitisztul bennem a filmről alkotott kép, elhalványul a számomra kellemetlen tempó emléke, és talán még az újranézéshez is kedvet kapok.

A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers) & Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Ivo Jima)

Nem vagyok oda a háborús filmekért, de, ha valamit Clint Eastwood rendez, akkor arra műfajra és témára való tekintet nélkül kíváncsi vagyok. Ebben az esetben az még inkább felkeltette az érdeklődésemet, hogy a II. világháborúban az amerikaiak és japánok között zajlott Ivo Jima-i csatát mindkét szemszögből bemutatják a filmek. A két alkotás egyszerre lett forgatva, és a rendező egymás utáni megtekintésre szánta őket (így is tettem), ezért egy közös élménybeszámolót írok róluk.

Szerencsére Eastwood egyik esetben sem magát a háborút állítja középpontba, hanem inkább az egyszerű emberekből lett katonák sorsát és a hősök kreálásának fontosságát mutatja be. Vannak persze izgalmas, feszült csatajelenetek is, de ezek sem egészen olyanok, mint a hasonló művekben: a fakó színek, és a látvány hatására olyan érzésem volt, mintha nem is filmet, hanem egy hiteles rekonstrukciót néznék, és ezzel is közelebb kerültek hozzám a látottak. A dicsőség zászlajában a híres fotón látható zászlóállító katonákat hazaküldik a frontról, és népszerű hősöket csinálnak belőlük, hogy visszaadják az amerikaiak háborúba vetett hitét. Amíg a társaik továbbra is Ivo Jima szigetén harcolnak, ők különböző rendezvényeken lépnek fel, és kötvényeket reklámoznak, hogy ezzel pénzt szerezzenek a hadviselésre. Egyáltalán nem tartják magukat hősnek, mindegyikőjüket szörnyű emlékek gyötrik, és zavarja őket, hogy kirakati bábu lett belőlük. Azonban nincs mit tenni, a háborúkat nem csak a fronton vívják, szükség van olyan idealizálható, egészségesen hazatérő katonákra is, akik meg tudják oldani a sereg anyagi támogatását. Arról persze egy szó sem esik, hogy ők az elenyésző kisebbség, a többség vagy az életéért küzd, vagy már meghalt. Az amerikai népnek csak a hősök kellenek, őket akarják látni, belőlük akarnak hasznot húzni. A film hangneme eléggé kritikus, ezért is sajnáltam, hogy néha a visszaemlékezések közben túl pátoszi a hangulata.

Ezzel szemben a Levelek Iwo Dzsimáról című alkotásban már nyoma sincs az efféle emelkedettségnek. Itt ugyanezt a csatát láthatjuk a japán harcosok szemszögéből. Róluk könnyen azt hihetnénk, hogy egytől-egyig a hazájukért az életüket bármikor feláldozó hősök, de ez nincs teljesen így. Köztük is vannak egyszerű emberek, akiknek nincs ínyére a háború, és haza akarnak jutni a családjukhoz. Persze vannak a sztereotípiának teljesen megfelelő, hagyománykövető, végsőkig elszánt japán tisztek is, de a frissen érkező tábornok nem osztozik a véleményükön, és ebből konfliktusok keletkeznek. Ő inkább a taktikus hadviselést, szükség esetén a visszavonulást támogatja a bátor öngyilkos akciókkal szemben, és nem akar feleslegesen embereket veszíteni. Ugyan ez a film végig a háborúban játszódik, itt sem a harcok bemutatása a leghangsúlyosabb (a játékidő eloszlását tekintve sem), sokkal többször megjelenik a fent említett eltérő japán gondolkodásmódokból fakadó ellentét. Az a folyamat is érdekes, ahogy a katonák kezdik elveszteni a hitüket, és rájönnek, hogy a tanításuk – miszerint az összes amerikai gyáva és alávaló – nem állja meg a helyét.

A két alkotás együtt éri el igazán a hatását, mert így jól látható, hogy nem is volt olyan sok különbség az egymással szemben álló felek között. Számomra előzetesen a japánok szemszögéből készült film volt érdekesebb, és az is tetszett jobban. Kevésbé hatásvadásznak, mégis hatásosabbnak és életszagúbbnak éreztem, a stáblista után is gondolkodtam az eseményein, és ez valószínűleg egy darabig még így lesz. Clint Eastwood ezúttal sem okozott csalódást.

Kiképzés (Training Day)

Nem tudom, hogy eddig hogyan kerülhette el a figyelmem ez a 2001-es alkotás, amiért Denzel Washington az eddigi egyetlen férfi főszereplőnek járó Oscar-díját kapta, de talán jobb is, hogy csak most néztem meg. Valószínűleg így jobban tudom értékelni, ha egy igazi oldschool akciófilmet látok, mégpedig olyant, ami mai szemmel nézve is teljesen megállja a helyét. Egyrészt megvannak benne az akkoriban jellemző tökös dumák, a jó akciók és a korrekt tempó. Ezek mellé pedig kapunk egy egyszerű alapötletből felépített, pár csavart is tartogató jó sztorit, illetve két jó karaktert remek színészek alakításában. Igazából semmi kiemelkedő extra, mégis minden klappol.

Ha valaki azt hiszi látatlanban, hogy ez is csak egy tipikus, „fekete zsaru + fehér zsaru = vicces, pörgős buddy movie” egyenlet alapján működő film, akkor az nagyon meg fog lepődni, mert ez a történet nem a haverkodásról szól. Ez a történet a zöldfülű Jake (Ethan Hawke) első napját mutatja be a meglehetősen visszás módszereket alkalmazó Alonzo Harris (Washington) társaként. Denzelen pedig látszik, hogy a pozitív szerepek után boldogan alakítja ezt a kiszámíthatatlan, veszélyes és hatalommániás rendőrt, aki könnyedén bekattan, ha nincs minden az ő irányítása alatt. Ki is tesz magáért, és úgy kelti életre a figurát, hogy az lesz az amúgy sem gyenge film egyik legerősebb pontja. Szóval, ha szereted az említett két színész bármelyikét (igen, Hawke-ra is érdemes odafigyelni) vagy a kétezres évek környékén készült akciófilmeket, de ez még nem volt meg, akkor mindenképpen pótold!   

2 nap New Yorkban (2 Days in New York)

Julie Delpy neve a Mielőtt... -filmek óta bármelyik stáblistán felkelti a figyelmemet, és ez fokozottan igaz, ha rendezőként van feltüntetve. Így aztán reményteljesen kezdtem bele a 2 nap New Yorkban (ez amúgy már az ötödik direktori munkája) nézésébe, de a színésznő sajnos ezen a poszton egyáltalán nem volt meggyőző.

Szerencse, hogy magára osztotta az egyik főszerepet, mert az alakításával nincs baj, és a pasiját alakító Chris Rock is teljesen rendben van. A sztori szerint hozzájuk érkezik meg Franciaországból a Delpy kiállításának megnyitója alkalmából az apja, a húga, illetve az ő barátja. Ők pedig mivel franciák és egy filmben szerepelnek, kötelező jelleggel őrültek, ezzel azonban az a baj, hogy a forgatókönyv nem bír el három ilyen zakkant karaktert. Van ugyan pár ütős mondat, és a politikailag inkorrekt poénok is tetszettek, de túl kevés jó poén lett megírva a rokonság számára, így nem viccesek, hanem az esetek többségében inkább idegesítőek. Egy idő után egyre kínosabbá válik az egész, és nem a jó értelemben véve, ahogy mondjuk Ricky Gervais-műveiben szokott lenni. Kár érte, mert vannak jó jelenetek (például Chris Rock beszélgetései az Obama-figurával), és külön-külön talán a karakterek is rendben lennének, de ez így sok volt. Akartam, hogy tetsszen Julie Delpy filmje, de sajnos a 2 nap New Yorkban nem túl jó.

Ölni kíméletesen (Killing Them Softly)

Ez volt az egyik kedvenc filmem idén, és méltatlanul alulértékeltnek tartom, sajnálom, hogy nem vetítették a hazai mozik. Második nézésre sem okozott csalódást, ezúttal is nagyon bejött a hangulata. A karakterek, a színészek, a párbeszédek, a zene, a Fargo-szerű fekete humor mind-mind azt támasztják alá, hogy az Ölni kíméletesen több figyelmet érdemelne. Aki szereti a kevésbé vicces, még az abszurditással együtt is életszagú gengszterfilmeket, ahol nincsenek hősök, csak különféle bűnözők, az tegyen ezzel egy próbát.

A történet röviden annyi, hogy pár, magát okosnak tartó lúzer kirabol egy kártyabarlangot, ez pedig sok befolyásos embernek nem tetszik, szóval hívják Brad Pitt-et, hogy rendet tegyen. Ő pedig – jól ellensúlyozva a pitiáner, amatőr rablókat – igazi rideg profi, aki pontosan tudja, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben: nem elég a tényleges tetteseket megölni, az sem maradhat életben, akiről mindenki azt hiszi, hogy ő tette, így majd a jövőben senkinek nem jut eszébe ilyesmit csinálni. Ez a sztori pedig olyan, a fő eseményekhez lazán kapcsolódó párbeszédekkel, epizódokkal van feldobva, amelyek ugyan semerre nem viszik a történetet, de színesebbé teszik azt. Ilyenek például James Gandolfini jelenetei, amiket öröm nézni, és ezért a forgatókönyvírónak és a színésznek egyaránt jár a dicséret!

Szóval ez a film számomra 2013 csendes remekműve, ami majd talán utólag népszerűbb lesz. A teljes kép kedvéért azért megjegyzem, hogy az alkotásban helyenként megjelenő politikai felhangot teljesen feleslegesnek és erőltetettnek tartom (kivéve talán az utolsó jelenetet), de ebből szerencsére nincs sok, és az összkép így is szuper!