Úriemberek (The Gentlemen)

A február eleje nálam általában az Oscar-jelöltek pótlásáról szól, és most is van még elmaradásom, de, ha Guy Ritchie ismét a londoni bűnözőkről mesél, az határozottan elsőbbséget élvez. Elfogult vagyok vele kapcsolatban, a kevésbé ütős filmjeivel együtt is a kedvenc rendezőim közé tartozik, emiatt magas elvárásokkal ültem be az Úriemberekre, és a jó hír az, hogy így sem kellett csalódnom.

Nincs itt semmi új extra, csak a Ritchie-től megszokott, őt ismertté tevő stílus remek kivitelezésben. Vagyis kapunk egy szórakoztató, fordulatos gengszterfilmet érdekes karakterekkel, ütős dumákkal, jól összeválogatott zenékkel, kreatív vágásokkal és talán minden eddigi etapnál szuperebb színészgárdával. Természetesen most is vannak beszédes becenevek, utólag más szemszögből megmutatott jelenetek, átverések és nem marad el a gyalogos üldözés sem.

Vagyis nagyon sok az ismerős elem, a sztori és a környezet mégis változott annyit, hogy az Úriemberek több legyen, mint egy szimpla ön-remake. Egyrészt ez már nem a kilencvenes évek, mindenkinél van mobil, pörögnek a netre feltöltött képek, videók, emiatt sokkal nehezebb bármilyen bűntényt észrevétlenül végrehajtani. Régen elég volt disznókkal megetetni a hullát, ma viszont mindenhol bonyodalmat okozó szemtanúk lehetnek. Másrészt A ravasz, az agy… és a Blöff kisstílű bűnözőitől a RocknRolla modernizálódó Londonján keresztül eljutottunk az igazi nagykutyákig. Itt már csak elvétve akadnak kis halak, mindenki a tápláléklánc csúcsára helyezi magát. Ennek megfelelően nem is egy konkrét tárgyra hajtanak, hanem egy többszáz milliót érő üzletet akarnak megszerezni. 

A londoni fűtermesztés és terjesztés atyaúristene (Matthew McConaughey) a visszavonulására készül, ezért eladná az általa felépített igencsak jövedelmező hálózatot. Több vevő is bejelentkezik, akik szeretnék minél lejjebb nyomni az árat, és rajtuk kívül is bőven akadnak olyanok, akik hasznot akarnak húzni a kialakult helyzetből. A szálak egymásba gabalyodnak, az indulatok elszabadulnak, és egyre nehezebb megjósolni, ki kerül majd ki győztesként. A befejezés nagyon tetszett, és az odáig vezető úton sem igazán tudok mibe belekötni, mégis maradt bennem némi hiányérzet. Talán a nem elég lendületes (túl úriemberes?) tempó miatt, vagy az emlékezetes dumákból volt ezúttal kevesebb, mint amit Guy Ritchie-től megszoktam? Mondjuk az előző gengszterfilmjei is az újranézések során váltak klasszikussá a szememben, akkor ragadtak meg bennem a párbeszédek, szóval egyelőre bőven elég annyi, hogy az Úriemberekre simán vevő vagyok még egyszer. Van egy csomó olyan jelenete, amit azonnal újranéznék és a színészek játékát sem fogom egyhamar megunni. Nem akarok névsorolvasást tartani, mert ahhoz túl sokan jók, ezért inkább csak Hugh Grant-et emelem ki, aki meglepő választásnak tűnhet egy ilyen filmbe, de minden pillanata telitalálat! Értékelés: 85%, ami kicsit még mindkét irányba változhat az ismétlés során, de az biztos, hogy Guy Ritchie új rendezése beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

A két pápa (The Two Popes)

Nagyon szeretem azokat a filmeket, amiknek nincs túlbonyolítva a sztorija, de azzal is végig le tudják kötni a nézőket, hogy néhány remek színész érdekes témákról beszélget. Ez a recept A két pápa esetében is jól működik, Anthony Hopkins és Jonathan Pryce fantasztikusan játszanak, élvezet volt két órán keresztül őket nézni, de sajnos még az ő tehetségük is kevés volt ahhoz, hogy el tudjam hinni a történetüket.

Benedek pápa (Hopkins) a lemondása előtt tényleg találkozott a későbbi utódjával (Pryce), azt viszont már természetesen nem tudjuk, hogy valójában miről esett szó köztük. Így akár még az is előfordulhat, hogy éppen arról, amiről a filmben, de ezt a forgatókönyv egyáltalán nem tudta elhitetni velem. Anthony McCarten írta, aki a Bohém rapszódiát is, és annál nagyon hasonló érzéseim voltak (sőt, már A mindenség elméletét sem tartottam reálisnak), ott sem árnyalta igazán a karaktereket, eseményeket, minden túlságosan fekete vagy fehér volt. Itt is ez a helyzet, úgy mutatja be a konzervatív és a reformpárti vallási nézetek ellentétét, mintha a végletes jó és rossz harcáról lenne szó.

A Ferenc pápa múltját felidéző ütemtelen és kissé felesleges flashback-ek célja talán éppen az volt, hogy többdimenzióssá tegyék ezt a karaktert, de még ezzel is együtt sokszor úgy tűnt, ez a film nem több, mint egy közepesen sikerült propaganda a jelenlegi pápa mellett, amit tényleg csak a színészek mentenek meg. Nekik köszönhetően viszont érdemes megnézni, a játékuk végig szórakoztató, a stáblista közbeni jelenet pedig remek zárás. Ha korábban is ennyire emberi, élettel teli lett volna a hangulat, akkor az sem zavart volna, hogy nyilvánvalóan fikcióról van szó. Értékelés: 70%

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

Nehéz bármi újat, érdekeset mondani a II. világháborúról és az árja fajelméletről, de Taika Waititi bebizonyította, hogy nem lehetetlen csak egy friss, eredeti, bátor nézőpont kell hozzá. Ennek köszönhetően a Jojo Nyuszi nem egy újabb olyan film, ami tisztelettudóan, ámde rém unalmasan felmondja a “rasszizmus csúnya dolog” tanulságot, hanem okos, elegáns görbe tükröt állít a náci ideológia, és úgy általában a kirekesztésre, félelemkeltésre épülő propagandák elé.

A főszereplő egy bizonytalan, valahová mindenképpen tartozni akaró kisfiú, aki annyira vakon hisz a náci eszmében, hogy egyenesen Hitler a képzeletbeli barátja. Jó választás volt őt megtenni központi figurának, hiszen egy tízéves srácnak még simán el lehet nézni ezt a szélsőséges látásmódot, ám benne is megkérdőjeleződnek a korábbi nézetei, amikor a sokszor hallott rémtörténetek után valóban találkozik egy zsidó lánnyal, és fokozatosan ráébred, hogy ő is ember. Ez a történetszál kevésbé vicces (nincs eltúlozva a komolykodás, de azért érezhető a dráma), Jojo kiképzésében és a Hitlerrel folytatott beszélgetésekben viszont jelen van a változatos humor. Aranyosan bárgyú és árnyaltabb, abszurdabb poénok váltják egymást, így szinte végig a vidám hangulat uralja a filmet.

A színészek egytől egyig szuperek, a mellékszerepekben is nagyon jó alakításokat láthatunk (Rebel Wilson, Sam Rockwell és Stephen Merchant is látványosan élvezik a munkájukat), a Jojo-t megformáló Roman Griffin Davis pedig igazán ígéretes tehetség. Ja, és persze ott van még Taika Waititi, aki lubickol az elképzelt Hitler szerepében. A karakter is jól van megírva, de az ő játéka maximálisan megtölti élettel. Ez a - témától látszólag nagyon idegen - önfeledtség és játékosság egyedivé teszi a filmet, de egy kicsit sem gyengíti az okosan megfogalmazott tanulságot. Értékelés: 90%.

6 Underground

Erre nem számítottam! Michael Bay rendezett egy olyan filmet, amiben maximura pörgette a rá jellemző stílust, és nem csak az előzetes tetszett, hanem a végeredményen is igazán jól szórakoztam. Talán éppen a Netflix és az általuk biztosított szabad kéz volt szükséges ahhoz, hogy a Bay-féle őrület ne fárasztó marhaság, hanem magával ragadó zuhatag legyen?

Na jó, mielőtt túlzásokba esnék: abszolút nem gondolom úgy, hogy 6 Underground kiemelkedő lenne, talán nem is fogok rá sokáig emlékezni, de tényleg nagyon jól esett nézni egy ennyire eszement akciófilmet. A nyitójelenet kapásból nagyon magasra tette a lécet, a robbanásokkal, lassításokkal, poénokkal tarkított, pörgős, jó ritmusban vágott, látványos autós üldözés pillanatok alatt meggyőzött. Olyan az egész, mint egy túltolt videoklip, amiben nincs megállás vagy finomkodás - sem erőszak, sem humor terén. Sajnos ezt a szintet már egyik későbbi akció sem érte el, de azért akadtak még ütős pillanatok, például a finálé kreatív megoldásai is nagyon tetszettek.

Jól áll a filmnek a lazaság és az, hogy meg sem próbálja komolyan vetetni magát a nézővel. A történet kifejezetten egyszerű, amit az időben való össze-vissza ugrálással próbálnak kicsit bonyolultabbnak feltüntetni, de engem ez inkább csak kizökkentett. Ezeket az eseményeket simán el lehetett volna mesélni lineárisan is, a karakterépítés erőltetését pedig szintén feleslegesnek tartom jelen esetben. De sajnos még Michael Bay is úgy érezte, hogy egy szimpla látványfilm kevés, muszáj látszólagos mélységet és valamilyen jellemfejlődést erőltetni bele, ez pedig az igazán élvezetes bűnös szórakozás rovására megy. Az ilyen töltelékjelenetek miatt nincs annyi kedvem újranézni a 6 Underground-ot, pedig közel állt hozzá, hogy maga kategóriájában klasszikus legyen. Értékelés: 70%.

Star Wars: Skywalker kora (Star Wars: The Rise of Skywalker)

Nos, ez most valószínűleg a szokásosnál is csapongóbb és szubjektívebb írás lesz, összeszedett értékelés helyett inkább csak élménybeszámoló jelleggel osztom meg a gondolataimat, de a spoilereket persze ezúttal is mellőzöm. A filmet IMAX 3D-ben, szinkronosan láttam, de nem gondolom, hogy az eredeti hangok hiánya ebben az esetben lényegesen megváltoztatná a véleményemet.

Mérges vagyok és csalódott, mert A Skywalker kora az én szememben nem lett más, mint egy J. J. Abrams-hez méltó, profin kivitelezett biztonsági játék, bármiféle kockázatvállalás, bátor vagy igazán eredeti húzás nélkül. A feladat adott volt: le kell zárni a trilógiát (vele együtt a 9 részen átívelő fő cselekményszálat), és a rajongók igényeit minél nagyobb mértékben kiszolgálni. Ezért a film elkezdett egyre sűrűbben visszautalgatni a korábbi epizódokra, egyszer már bevált elemeket újra elővenni, de ezt egy idő után kellemes nosztalgia helyett unalmas és gyáva önismétlésnek éreztem.

Persze, értem én, hogy a Star Wars esetében kiemelten fontos a maximális bevétel biztosítása, ez nem egy kis költségvetésű művészfilm, ahol teret kapnak az újító ötletek, de a Disney hozzáállása még ezzel együtt is dühítő. Emiatt nem ragadott magával film, így pedig sokkal jobban szemet szúrtak a hibák, és a logikátlan, következetlen húzások. A párbeszédekben például talán minden eddiginél több volt az üres közhely, néhány mondat simán elhangozhatott volna akár Dominic Toretto szájából is, és ez nem dicséret. A színészek közül egyedül Adam Driver játéka tetszett, Daisy Ridley és John Boyega alakítása végig a valahol a gyenge és a közepes között mozgott. 

A látvány és a zene persze szokás szerint rendben van, az akciójelenetek jól néznek ki, amikor el tudtam vonatkoztatni attól, hogy mennyire nem tetszik a történet, akkor egészen jól szórakoztam. Ez is valami, de 2 óra 20 perc kitöltéséhez nagyon kevés. Értékelés: 60% - szépen becsomagolt semmi, bőven elég volt egyszer megnéznem.

Az aszfalt királyai (Ford v Ferrari)

Profi munka! Ez fogalmazódott meg bennem a moziból kifejele jöhet, mert ez a kifejezés a film minőségét is jellemzi, és azt is, amiről szól, vagyis, amit a főszereplők véghez visznek benne. De nem egy lélektelenül, precízen kimatekozott, hatásvadász drámáról van szó, hiszen a profizmus mellett helyett kapott benne a “szív” és az emberi oldal is.

Igazából annyira tetszett a film minden alkatrésze, és annyira azt éreztem, hogy az összes jelenet a rendező, James Mangold által megcélzott hatást érte el nálam, hogy nem is tudom, mire térjek ki. Ha felsorolom a szenzációs színészi alakításokat, a jó poénokat, az átérezhető drámai pillanatokat és az izgalmas versenyeket, azzal még nem mondtam sokat, jó lenne ennél részletesebben is megindokolnom, miért értékelem 100%-ra Az aszfalt királyait. 

Nos, például azért, mert szerepel benne egy Christian Bale nevű zseni, aki bebizonyítja, hogy komoly fizikai átváltozás nélkül is teljesen át tud alakulni bármilyen karakterré. Ő alakítja Ken Miles-t a vérprofi, de nehezen kezelhető versenyzőt, és minden gesztusa hibátlan. Matt Damon csak hozzá viszonyítva csillog kevésbé Carroll Shelby szerepében, de amúgy ő is nagyon jó, a közös jeleneteik, párbeszédeik pedig szuperek - és van belőlük bőven! 

A dialógusok egyébként is okosak és többféleképpen értelmezhetőek. Sok esetben, amikor az autógyártásról, versenyzésről vagy éppen egy nagy cég bürokratikus működéséről van szó, akkor könnyű megtalálni a párhuzamot más, általánosabb témákkal. Éppen emiatt nem csak autómániásoknak érdemes megnézni a filmet, hiszen a motorháztető alatt sokkal többről van szó. Megszállottság, profizmus, szenvedély, barátság, bajtársiasság, ego, versengés - ezek a témák mind felmerülnek ebben a lendületes, izgalmas drámában, aminek a két és fél órás játékideje után egyből arra gondoltam, mikor fogok legközelebb beülni rá. Igen, ez számomra mindenképpen 100%, a második (rövid időn belül esedékes) megtekintés után, talán alaposabban is ki tudom majd fejteni, hogy miért.

Drakulics elvtárs

Egy ütős, stílusos, egyedi hangulatú mozis debütálás után a nézői elvárásoknak szinte lehetetlen megfelelni, és Bodzsár Márk pont ebbe a nehéz helyzetbe hozta magát, amikor elkészítette az Isteni műszakot. Ahhoz viszonyítva a Drakulics elvtárs kicsit kevésbé tetszett, de ennél nagyobbat sose kelljen magyar filmben csalódnom.

A rendező nem esett az önismétlés hibájába, mert változtatni a korábbi recepten, legalábbis a hozzávalók arányát megvariálta. A fekete humor nem veszett el, és az abszurd hangulat is megmaradt, de a történet ezúttal nagyobb jelentősége kapott, szorosabban összefüggtek a jelenetek. A 70-es években járunk, és a Kubából Magyarországra hazatérő, korához képest feltűnően fiatal, gyanúsan viselkedő Fábián elvtársat a magyar kémelhárítás ügynökei igyekeznek lenyomozni és beszervezni. Közben Kádár azt a feladatot kapja Moszkvából, hogy szerezze meg tőle az örök élet titkát, hiszen valószínűleg vámpírról van szó. Így aztán egy kémkedős, vámpírüldözős sztorit kapunk a magyar történelembe illesztve, és ezek az egymástól igencsak távolinak tűnő elemek meglepően jól passzolnak egymáshoz.

Az, hogy a film nem esik szét, nagyban köszönhető a remek színészeknek is, akik még a legabszurdabb pillanatokban is ügyesen egyensúlyoznak a humor és a komolyan vehetőség határán. Walters Lilit már az Egynyári kalandban is imádtam, és a mozivásznon is ugyanolyan eredeti, hiteles a játéka, mint a tévében volt - sok további főszerepet neki! Nagy Zsolt hozta a tőle szokásosat, Nagy Ervin pedig annak ellenére is meggyőzött, hogy eddig nem igazán kedveltem az alakításait. Szóval a központi hármas elég erős, és olyan mellékszereplők emelik tovább a színvonalat, mint például a mindig szuper Thuróczy Szabolcs vagy Kádár Jánost alakító Rába Roland.

Ami az Isteni műszak erényei közül leginkább hiányzott, az a film lendülete. A Drakulics elvtárs csak 95 perc, ennél mégis többnek éreztem, kissé túlnyújtottnak tűnt, és időnként koncentrálnom kellett, hogy ne kalandozzanak el másfelé a gondolataim. Azt azért nem mondom, hogy untam, és újranézni is van kedvem, csak egyszerűen nem volt annyira ütős élmény. Értékelés: 75%.

Joker

Manapság, amikor a legtöbb sikeres film valamilyen módon kapcsolódik egy már jól bejáratott franchise-hoz, és a nagy részük képregényen alapul, egy Joker eredettörténet lerágott csontnak tűnhet, de abszolút nem erről van szó! Ez a film nem egy bohócnak öltözött, sablonos gonosztevőről szól, aki hiába erőlködik, mert Batman úgyis le fogja győzni. Todd Phillips műve egy beteg, szánnivaló, társadalom által lenézett ember átalakulásának története, amiben a látványos akciók helyett a részletes karakterábrázoláson van a hangsúly.

És éppen ez adja a legnagyobb erősségét! Pontosan, életszerűen mutatja be, ahogy a már kezdetben is súlyos problémákkal küzdő Arthur Fleck az őt érő ingerek és az általa hozott rossz döntések hatására ledobja magáról a normalitás álcáját, utat enged a sötét énjének és Jokerré válik. Mindezt szokatlanul bátran teszi a film, hiszen meg meri mutatni egy negatív karakter emberi oldalát, közel hozza a nézőhöz, időnként még szimpátiát is ébreszt iránta. Azonban nem akarja hősként beállítani, nem hallgatja el az őrült, gonosz oldalát sem. Egyszerűen csak megmutatja a Joker kifejlődéséhez vezető utat, illetve azt a társadalmi közeget, amiben mindez megtörténhet, az ítéletet pedig a közönségre bízza. 

Így tipikus képregénygonosz helyett egy sokoldalú, megosztó, nagyon érdekes karakter lesz a címszereplő, akit Joaquin Phoenix félelmetesen profin formál meg. Minden apró mozdulatát imádtam, a járása, a tánca, az arcjátéka egyaránt zseniális, a nevetése pedig még sosem volt ennyire hátborzongató és maradandó. Évente alig néhány ilyen szintű alakítás szokott lenni, szóval már most kijelenthető, hogy jó esélyei vannak az Oscar-díjra. 

Értékelés: 95%. Nem akarom eltúlozni a jelentőségét, de egyszerre nyomasztó és üdítő élmény volt (előbbi a hangulata, utóbbi a minősége miatt), bízom benne, hogy a jövőben mások is vállalkoznak majd hasonló képregényfilmek készítésére.

Rambo V - Utolsó vér (Rambo: Last Blood)

Mitől lesz egy Rambo-film igazán “rambós”? Kell bele dzsungelharc? Fontosak az egymást minél sűrűbben követő akciójelenetek? Pontosan nem tudom megfogalmazni, mik a kritériumok, de az biztos, hogy a Last Blood nem felel meg nekik. Szinte semmi köze a franchise eddigi részeihez, az elkészítését pedig valahogy úgy képzelem el, hogy előszedtek egy forgatókönyvet, ami 2-3 évtizede a polc alján porosodott (nem véletlenül), és a sablonokból összefércelt emberrablós sztoriba beleerőltették az ismerős karaktert. Ez pedig részben be is jött, hiszen például én sem néztem volna meg a filmet, ha a főszereplőt nem John Rambo-nak hívják - mondjuk jobban jártam volna úgy…

Pedig kifejezetten optimistán ültem be a moziba, és az első pár jelenetnél még örültem is neki, hogy nem erőltetik egyből a zúzást. Bemutatták, hogy Rambo visszavonultan él a farmján, de még mindig segít a bajba jutottaknak és mindenkit meg akar menteni. Ez egy rövid bevezetésnek teljesen oké, de aztán annyira lassan, egyre nagyobb és butább kliséken keresztül jutunk el a konfliktusig, hogy a másfél órás játékidő is bőven elég az unalomhoz. Nem akarok spoilerezni (nem mintha nagyon lenne mit), ezért nem kezdem sorolni azokat a részeket, amik miatt a fejemet fogtam, de bőven volt belőlük, és már nagyon vártam a finálét. Bíztam benne, hogy a végső összecsapás majd javít az összképen, és legalább jó emléket hagy maga után a film.

Ehhez képest pont a befejezés okozta a legnagyobb csalódást. Az még belefért volna, hogy a sztori gyenge, a karakterek említésre sem méltóak, a színészek közül pedig egyedül Sly játéka érdekes (azért ő sem olyan jó, mint a Creed-filmekben), de az már durva mélypontot jelentett, amikor egy igazán jó akciójelenetet sem tudtak összehozni. Pár percig ugyan lekötött az, hogy végre történik valami, de a repetitív öldöklés és a Reszkessetek betörők! véres verziója nem sokáig tudott lázba hozni. Tovább rontott a helyzeten a jóindulattal nézve is legfeljebb közepes CGI és a helyenként nevetségesen eltúlzott erőszak. Így semmi értelme menőzni a “Rated R” korhatár-besorolással, hiszen hiába a sok vér, ha parodisztikus hatást ér el. Értékelés: 40%, a Last Blood ebben a formában sajnos nagyon mellément. Adrian Grunberg rendező a nyilatkozataiban a Logan-t emlegette mintaként, és talán nem ártott volna többször megnéznie, mert az a film remek példa arra, mit lehet kihozni egy öreg, megfáradt hős történetéből.

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra)

Na, valami ilyesmit várok egy sci-fitől! Az Ad Astra nem újítja meg a műfajt, és az is kérdéses, hogy mennyi ideig fogunk rá emlékezni, de legalább egy ambíciózus, bátor, ötletekkel teli próbálkozás, ami nem akar biztosra menni és mindenáron megfelelni a nézői elvárásoknak, ezért cserébe pedig hajlandó vagyok elnézni a hibáit.

Egyébként sem óriási negatívumokról van szó, hanem olyan logikai döccenőkről, amikbe bele tudtam volna kötni, de inkább átadtam magam a moziélménynek, a film pedig meghálálta ezt a hozzáállást. A nyitójelenet rögtön berántott, látvány és izgalom terén is megadta a kezdőlökést. Megismerjük Roy McBride-ot, a profi asztronautát, akinek extrém körülmények között is alig emelkedik a pulzusa. A Földet űrből eredő elektromos viharok sorozata fenyegeti, amiket valószínűleg egy régóta elveszettnek hitt űrhajó okoz. Azt az expedíciót Roy apja vezette, ezért most Royt kérik meg, hogy a marsi bázisról üzenetet küldve vegye fel vele a kapcsolatot.

Így hiába az emberiség sorsa a tét, a film mégis személyes tud maradni, hiszen egy ember drámája van a középpontban. Az Ad Astra ügyes vegyítése a filozofikusabb és a történetközpöntúbb, kalandfilmesebb sci-fiknek, elgodolkodtató, van üzenete (még, ha nem is tud igazán újat mondani), de nem művészieskedő és nem is túlnyújtott. A tempó elég lassú, de a játékidő kellően ki van töltve. Jó ritmusban követik egymást az események, a főszereplő monológjait a megfelelő pillanatokban váltják fel a pörgősebb, akciódúsabb jelenetek, így nem éreztem soknak a két órát. Brad Pitt játéka végig iszonyú jó, a karakter belső vívódását, apró változásait is részletesen tudja érzékeltetni - ilyen színészre érdemes űrbéli one-man show-t bízni!

A film által bemutatott jövő is tetszett, az űrutazás rendszere, a Hold és a Mars emberiség által átformált verziója egyaránt sok kreatív húzást vonultatott fel. Igaz, ezen a téren a saját ötletek vegyültek a híres sci-fik megidézésével és azok elemeinek újragondolásával, de a rendezőre (James Gray) egyébként is jellemző ez a fajta alkotási mód. Néhány jelenetnél például egyértelműen a 2001: Űrodüsszeia vagy éppen a Total Recall ugrott be, de ez nem zavart, és lopásnak sem éreztem. Értékelés: 80%, látványban és hanghatásokban is erős, elgondolkodtató űrbéli (és ezzel együtt belső) utazás, amit érdemes nagyvásznon látni.

Rim of the World

Az ifjúsági és a kalandfilm is elég ritka manapság, én pedig mindkettőt kedvelem, ezért lelkesen, mindenféle netes utánaolvasás nélkül kezdtem el nézni a netflixes Rim of the World-öt. Még az sem vette el a kedvem, hogy a sztori az összes témába vágó sablont felvonultató állatorvosi lóként kezdődik. Előre látszik például, hogy melyik tipikus karakterrel (gátlásos kocka, elkényeztetett gangszta kölyök, kemény csaj) mi fog történni, melyikük milyen irányba fog fejlődni. Mégis bíztam benne, hátha meg tudnak lepni valamivel, és erre meg is volt az esély, amikor az átlagos táborozós nyaralást félbeszakította az űrlények inváziója.

Innentől természetesen a csapaton múlik az emberiség túlélése, nekik kell eljuttatniuk egy fontos tárgyat egy helyre, vagyis road movie lesz a filmből. A kalandos utazást feldobja ugyan néhány korrekt poén (ezeknek a többsége filmes utalásokhoz kapcsolódik), de a borzalmas cgi, a fájdalmasan logikátlan tettek és a következetlenül egymás után szórt események miatt a Rim of the World éppen csak súrolja a nézhető szintet. Nagyon ritkán kapcsolok le filmet, a plázában táncolós jelenetnél mégis elgondolkodtam rajta.

Az a baj, hogy még az “annyira rossz, hogy az már jó” kategóriába sem sorolható, inkább olyan, mintha nem csak a főszereplők lennének gyerekek, hanem a történet is egy csapat tízéves fantáziájából pattant volna ki. Néhány jelenetnél szinte magam előtt láttam, ahogy egymást túlkiabálva jönnek elő az ötletekkel: “és akkor mondjuk legyen úgy, hogy a tartalék generátorokat pontosan 4 másodpercenként kell felkapcsolni… mert akkor végre funkciót kap az a karóra is, amit még az elején olyan fontosnak állítottunk be!”. Pedig a forgatókönyvet az a Zack Stentz írta, aki az X-Men: First Class-t is - nem kellene részegen melózni…

Értékelés: 30%. A Rim of the World igazából csak annak a bizonyítására jó, hogy a Strangers Things-recept alkotóelemei önmagukban még távolról sem jelentenek garanciát a minőségi végeredményre. Ja, és arra, hogy máskor ne ugorjak neki tájékozódás nélkül egy ismeretlen filmnek.

Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood)

Érlelgettem magamban ezt a bejegyzést, vártam, hátha a film megtekintése utáni napokban majd megváltozik a véleményem, de nem így történt, most is ugyanazt érzem, mint amikor kijöttem a moziból: a Volt egyszer egy... Hollywood számomra csalódás. Nem azért mert rossz, hanem azért Quentin Tarantinotól (főleg, ha egy ilyen színészgárdával dolgozik együtt) ennél sokkal többet várok - vagy legalább mást.

Egy olyan rendező, akinek ennyire markáns stílusa van, most mindezt szinte teljesen félredobta, hogy a hatvanas évek Hollywoodjáról meséljen. Érezhetően nagyon szereti ezt a korszakot, és az akkor készült filmeket, de ezúttal nem elégszik meg annyival, hogy merít belőlük, hanem a saját verzióját készíti el. A karrierje csúcsát már maga mögött tudó, lefelé csúszó westernszínész és az ő dublőrének történetén keresztül rendkívül hangulatosan idézi meg a kort, szuperek a zenék, a jelmezek, a díszletek és persze a színészek is, de nagyon hiányoztak a Tarantinora jellemző, jelentéktelennek tűnő, mégis érdekes, és a karaktereket szuperül bemutató párbeszédek. Brad Pitt és Leonardo DiCaprio így is végig hibátlan alakítást nyújtanak, majdnem mindegy, hogy mi a sztori, mert ők ketten elviszik a hátukon a filmet (Margot Robbie csak jóval kisebb szerephez jut). 

A felvezetés nem rossz, precízen összerakott jelenetek követik egymást, szórakoztatóak a filmes utalások, időnként mégis untam, és szívesen beletekertem volna. Ez azért volt fura, mert ezzel szemben az Aljas nyolcas végig lekötött, pedig ott sincs túl sok történet, de a rendező stílusa sokkal erőteljesebben érezhető. A Volt egyszer egy... Hollywood esetében pedig sokáig kell várni arra, hogy Tarantino igazán előbújjon, és más irányt vegyen a film. Nem kizárólag a végső csattanóra gondolok, már annak az előkészítése közben is érezhető volt a változás. Mintha a rendező addig el lett volna veszve Hollywood imádatában, hogy aztán a végén a rá jellemző módon fejezze be a sztorit. Vagy talán csak a nézőket akarta egy egyszerű álomgyári mesével altatni az ütős lezárás előtt. Akármi is volt a szándék, az én esetemben az “altatás” túl jól sikerült. Értékelés: 70%.

I Am Mother

Az emberiség kipusztulása után a direkt erre a célra létrehozott mesterséges intelligenciára hárul a feladat, hogy egy biztonságos bunkerben az elraktározott embriókat életre keltse, fenevelje, és újra benépesítse a Földet. Ezt az alapötletet igazán érdekesnek találtam, ezért nagyon drukkoltam az I Am Mother-nek, hogy ne legyen benne nagy, túlságosan zavaró logikai hiba, ami elterelné a figyelmet a valóban izgalmas kérdésekről.

Ez nagyjából meg is valósult, csak pár apróság szúrt szemet, de az elsőre hibának tűnő dolgok közül utólag sok kapott egész elfogadható magyarázatot. A filmben ugyanis számos fordulat van, folyamatosan derülnek ki az új infók, amik gyakran a főszereplő számára is újdonságok, és más megvilágításba helyezik az addig látott eseményeket. Kezdetben például Mother (ez az MI neve) azt mondja a lányának, hogy ő az egyetlen élő ember, de már az előzetes is bemutatja azt a korán kiderülő csavart, miszerint egy nő érkezik a bunkerhez. Innentől pedig beindul egy érdekes, folyton változó dinamika a három szereplő között, amiben nehéz állást foglalni.

Szóba kerül anya és gyermek, ember és ember, illetve ember és gép kapcsolata, valamint egy mesterséges intelligencia módszerei, logikája, és az emberiség makacs önpusztítása is. Egy témában sem mond nagy újdonságot az I am Mother, mégis eléri a célját, mert a hibák és a nem túl meggyőző főszereplő (Clara Rugaard) ellenére is egy olyan elgondolkodtató, sci-fi tud lenni, amiről érdemes beszélgetni. Az pedig külön öröm, hogy egy elsőfilmes rendező, Grant Sputore munkája, akinek ezek után már oda fogok figyelni a következő dobására. Értékelés: 75%.   

Fehér éjszakák (Midsommar)

Nem lehetett könnyű dolga annak a marketingcsapatnak, akik a Midsommar népszerűsítését kapták feladatként. Már a célközönséget sem egyszerű belőni, akiknek aztán úgy kell eladni a filmet, hogy nem árulnak el előre minden meglepetést. Oké, ki lehet indulni a rendező előző munkájából, az Örökségből, akiknek az tetszett, azoknak ezt is érdemes lehet megnézni, de azért olyan túl sok közös pont nincs a kettő között. Igazából csak annyi, hogy Ari Aster ismét egy nagyon erős atmoszférájú, szokatlan, kliséket kiforgató horrort hozott össze.

A Midsommar esetében még a műfaji besorolás sem teljesen egyértelmű, hiszen nem félelmetes vagy ijesztő, jump scare például egyáltalán nincs benne. Sötét jelenetek helyett szinte az egész cselekmény egy napsütötte tisztáson játszódik, mégis olyan hátborzongatú, bőr alá mászó hangulat uralja, ami kényelmetlen érzéssé teszi a nézését, és ettől a vetítés után is nehéz szabadulni. Egy csapat amerikai fiatal meglátogat egy svéd szektát, akik éppen a kilencévente megrendezett nagy ünnepségüket tartják, és a kulturális különbségek illetve az egyre megdöbbentőbb szertartások hatására szépen lassan beindul az őrület.

Sokáig nem történik semmi durva, de már messziről látszik, hogy ennek a történetnek nem lehet vidám vége. A főszereplők folyamatosan sodródnak a tragédia felé, az odáig vezető útban mégis van valami bizarr módon élvezetes, a különösen kreatívan ábrázolt drogos tripek (a szektában igen változatos tudatmódosító szereket használnak) pedig magukkal ragadóak. Néhány jelenethez még groteszk humor is párosul, ami tovább nehezíti a film kategorizálását. De nem is kell minden áron egy ismerős, bejáratott skatulyába erőltetni a Midsommart, hiszen többé-kevésbé mindegyikből kilóg, és éppen ettől lesz igazán különleges. Bátor, kompromisszumokat és sablonokat egyaránt kerülő, erősen szerzői film ez, ennek a hozzáállásnak minden pozitív és negatív hozadékával - de szerencsére a az előbbiek vannak túlsúlyban. Talán még összeszedettebb, feszesebb lett volna a végeredmény, ha a rendező kezét szorosabban fogják, de az Ari Asterhez hasonló alkotókat érdemes kísérletezni hagyni. Értékelés: 80%. Nézés közben még nem annyira győzött meg, de utólag visszagondolva egyre jobban felértékelődik bennem az élmény. 

Yesterday

Egy globális áramszünet után mindenki elfelejti, hogy valaha is létezett a Beatles. Kivéve Jack-et a lelkes, de sikertelen és ismeretlen zenészt, aki nem érti, mi történt, de kihasználja a lehetőséget, és sajátjaként mutatja be a legendás zenekar dalait. Emiatt a többi ember zseninek tartja és megindul a világhír felé. 

Ez az alapsztori nagyon ígéretes, kár, hogy ezúttal ennyiben merül ki a készítők valódi kreativitása és folytatásként egy szinte teljesen átlagos történetet kapunk a hirtelen sztárrá váló kisemberről a kötelező romantikus szállal kiegészítve. A forgatókönyvet Richard Curtis írta, és néhány mellékszereplőn érződik is a stílusa (Kate McKinnon szuper mint törtető, pénzéhes menedzser, és a Joel Fry által alakított piáló-füvező road-ot is bírtam), a romantikázás mégsem igazán jó. Az Igazából szerelem bármelyik epizódja köröket ver rá, ott mindegyik karakter boldogságáért tudtam izgulni, a Yesterday-t pedig csak néztem, és semmilyen hatással nem volt rám. 

Nem rossz film, de az alapötlet és a készítők fényében ennél sokkal többet vártam. Fájóan semmilyen, azt sem élném meg veszteségként, ha holnap már egyáltalán nem emlékeznék rá. Danny Boyle-t pedig továbbra sem értem: aki össze tud hozni például két Trainspottingot és a szintén remek 127 órát, az miért rendez egy ennyire átlagos filmet, ami a stílusát is csak elvétve hordozza magán?! Értékelés 60%. A Yesterday tehát számomra csalódás, a tanulsággal viszont nem tudok vitatkozni: a Beatles annyira király banda, hogy a dalaikat bárki (például a film főszereplőjét játszó Himesh Patel) előadásában jó hallgatni.

Toy Story 4

A Toy Story-trilógia meghatározta a gyerekkoromat, az első két részt számtalanszor láttam, Woody és Buzz Lightyear a barátaimmá váltak, együtt nőttem fel Andy-vel, aztán kaptam egy gyönyörű, profi lezárást a Pixar-tól a harmadik epizód formájában. Ez a három történet egy kerek egészet alkotott, ezért féltem a folytatástól, de közben vártam is, és bíztam az alkotókban. Ők pedig ugyanazzal a csodálatos kreativitással készítették el a játékfigurák legújabb kalandját, ami az eddigiekre is jellemző volt!

Miközben néztem, egy percig sem volt olyan érzésem, hogy a Toy Story 4 a bejáratott karakterekkel történő biztos haszonszerzés érdekében készült el. Persze nyilvánvalóan ez is ott szerepelt az indokok között, ez azonban mindaddig nem zavar, amíg nem egy izzadtságszagú, erőltetett próbálkozás a végeredmény, hanem egy valóban ötletes animációs film. Woody és barátai már az új gazdájuk, Bonnie szórakozását és jókedvét igyekeznek biztosítani. Bonnie most kezd óvodába járni, és ezt az időszakot egy kidobott holmikból összerakott játékbábu, Vili segítségével vészeli át, ezért a többiek számára az lesz a elsődleges feladat, hogy vigyázzanak a kissé fura, szemétbe visszavágyó új barátra.

A sztori logikusan épül fel, a vicces és megható pillanatok jó ütemben váltják egymást, az új karakterek pedig szórakoztatóak. Izgalmas mentőakció, jól kitalált, csapatmunkát igénylő terv, felnőttek számára is működő poénok, lenyűgöző animáció - a Toy Story 4-ben minden megvan, amiért ezt a sorozatot szeretni lehet. Nem lóg ki a sorból, hanem hozzáad az eddigi részekhez, és átgondoltan szövi tovább a karakterek (elsősorban Woody) történetét. Értékelés: 85%. Ezek után már nem fogok félni, ha esetleg további folytatások készülnek, de azért örülök neki, hogy a Pixar következő két filmje új ötlet lesz.

A szavak ereje (Sometimes, Always, Never)

A Bill Nighy által alakított figurákat mindig nagyon kedveltem, az ő játéka akkor is feldobta a filmeket, amikor csak kevés játékidő jutott neki, ezért A szavak ereje már azzal meggyőzött, hogy végre főszerepet kapott ez a remek színész. Benne ezúttal sem csalódtam, viszont az is bebizonyosodott, hogy egy tapasztalt rendező és igazán érdekes forgatókönyv nélkül még ő sem képes csodára.

A történet egy apáról szól, akinek egyik fia egy családi Scrabble-parti közben (ez a játék fontos szerephez jut) lelépett otthonról, azóta nem tudni, hol lehet, ez pedig a másik fiúval való viszonyára is elég negatív hatással van. Ebből az alaphelyzetből egy kedves, aranyos, abszolút szerethető, viszont könnyen felejthető film lesz. Nem hagy mély nyomot, ahhoz nem elég drámai, azonban nem is elég vicces. Az apa-fiú kapcsolat szépen van bemutatva, ügyesen elkerüli a hatásvadász vagy giccses pillanatokat, de többször is olyan érzésem volt, mintha a Nebraska gyengébb, laposabb verzióját nézném.

A szavak ereje úgy általában véve elég semmilyen, nem is könnyű írni róla. Talán én nem voltam éppen a megfelelő hangulatban, és emiatt nem tudott teljesen lekötni, de egy fordulatosabb, eseménydúsabb sztori is biztosan segített volna. Bill Nighy azért megmenti, az ő játékát most is jó nézni, viszont gyakran untam azokat a jeleneteket, amikben nem szerepelt. Értékelés: 65%, egynek jó volt, de ennél azért többet vártam.

Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)

Egy korszak lezárult. Tegye fel a kezét, aki 11 éve, a Vasember premierjekor gondolta volna, hogy valami ekkora szabású dolog van készülőben. Oké, ezt Kevin Feige-en kívül úgysem hiszen el senkinek. Azért kezdem ezzel a bejegyzést, mert mielőtt a konkrét filmre térek, azt el kell ismernem, hogy a Marvel Cinematic Universe iszonyú profi módon lett felépítve. Kitaláltak egy olyan, 22 filmet összekötő sztorit, ami még a gyengébb epizódokat is érdekessé vagy legalábbis garantáltan jövedelmezővé teszi, és aki nem zárkózik el teljesen az efféle látványmoziktól, az biztosan talál a szuperhősök között legalább egy szimpatikus karaktert, aki miatt aztán figyelemmel követi a történéseket.

Nos, ez a kétségtelen epikus széria érkezett most el egy minden eddiginél fontosabb mérföldkőhöz, vagyis a tavaly már megkezdett mérföldkő második feléhez. Összeérnek a szálak, soknak pont kerül a végére, és a rajongók biztosan elégedettek lesznek ezzel a szakaszhatárral, számomra azonban a Végjáték inkább csak egy erős közepes szintet képvisel. Gondolkodtam rajta, hogy vajon mi hiányzott, miért nem tudott igazán magával ragadni, amit a vásznon láttam, és arra jutottam, hogy nem kizárólag ez a film tehet róla, hanem részben az előzmények is. Arról van szó, hogy egyre jobban beleuntam ebbe a szuperhősös dologba. 2008-ban még nagyon lelkes voltam a Vasember láttán, és ez egy ideig nem változott, de sorra jöttek az eredettörténetek, és a sokadik ismerős sablon, valamint a sokadik érdektelen főgonosz hatására folyamatosan csökkent a lelkesedés, ez pedig most csúcsosodott ki.

A Végjátékban a szokásosnál több szerephez jut a sztori, és az események alakulása tetszett, ügyesen építették fel a történetet, viszont a drámát a fent leírtak miatt nem igazán tudtam átérezni. Bizonyos szempontból irigylem azokat, akik velem ellentétben akár még sírni is tudtak a megható(nak szánt) pillanatokon, miközben bennem ezek nem sok hatást váltottak ki. A másik gyenge pontot a humor jelentette. Amíg a korábbi Avengers-mozik vicces beszólásai szinte kivétel nélkül tetszettek, addig ezúttal számos esetben meglepődtem a gyenge, helyenként kifejezetten kínos próbálkozásokon. Nem akarok konkrét részleteket írni, de például a Thor-hoz kapcsolódó poénokra gondolok.

Azért akadtak jelenetek, amik láttán újra előtört belőlem a lelkes rajongó, a finálé környékén egyre több volt az ilyen, mégis keserédes érzésekkel keltem fel a székből. A végtelen kövek története kellően nagyszabású, méltó lezárást kapott, de szerintem ez a film nincs a franchise legjobban sikerült részei között. A háromórás játékidőt pedig annak ellenére is soknak tartom, hogy egész gyorsan eltelt. Egyszerűen azért, mert így minimális az esély, hogy még egyszer ennyit szánjak rá. Értékelés: 70%. Azt hiszem, számomra ez az a pont, ahol a szép emlékek ellenére is elengedem ezt a sorozatot.

The Dirt

Így kell filmet csinálni egy zenekarról, ha a banda körüli hangulat átadása a cél! A The Dirt remekül bemutatja milyen érzés lehetett a Mötley Crüe közvetlen közelében lenni és élvezni vagy éppen elszenvedni a négy elvetemült metálzenész társaságát.

Pusztán az időzítés miatt is nehéz lenne elkerülni az összehasonlítást a Bohém rapszódiával, és egyébként is érdemes egymáshoz viszonyítva megvizsgálni a két teljesen eltérő megközelítést. Itt egyértelműen nem az Oscar volt a cél, és a kisebb költségvetés valamint a netflixes bemutató miatt is sokkal bátrabb tud lenni a The Dirt. A cím találó, ez tényleg egy mocskos, fésületlen, őrült hullámvasút, amiből végig árad a rock and roll életérzés, tipikusan az a film, ami a hibáival együtt is abszolút imádható.

A stáblistán nincsenek nagy nevek, a színészek közel sem olyan jók, mint Rami Malek, de ez egyáltalán nem zavart. Persze biztosan még jobb lett volna az összkép, ha a Mötley Crüe tagjait is ismert színészek keltik életre szuper alakításokkal, de ezzel valószínűleg több kompromisszum is járt volna, arra pedig semmi szükség. A történet így is magával ragadott, élveztem a hangulatot és néha a legolcsóbb poénokon is jót tudtam nevetni.

A valós tényeket ebben az esetben sem ismerem jobban, mint a Bohém rapszódia hátterét (egyik zenekarnak sem vagyok nagy rajongója, de mindkettőt kedvelem), szóval könnyen lehet, hogy itt is ugyanannyit ferdítettek rajtuk, de számomra nézőként nem ez az elsődleges, a teljes igazságot úgyis kevesen tudják. Azt sokkal fontosabbnak tartom, hogy ennek a filmnek jobban tudtam hinni, hiszen amit láttam az lényegesen reálisabb, életszerűbb volt, és azt éreztem, hogy talán tényleg így történt. A The Dirt nem hősökről vagy példaképekről szól, hanem egy egymás számára is nehezen kezelhető, a maga módján valahogy mégis összetartó baráti társaságról, aki nagyon szeretnek zenélni. Értékelés: 85%. 

Apró mesék

Szász Attila végre a tévéképernyők helyett a mozivásznakon mesélhetett el egy történetet, és ki is használta ezt a lehetőséget. Ismét Köbli Norbert forgatókönyvéből dolgozott, ezúttal a II. világháború után játszódó film noir és thriller elemeket vegyítő, izgalmas alkotás lett a végeredmény.

A túl hosszúra nyújtott, kissé lagymatag felvezetés megijesztett, mert a korabeli Budapest hangulatának megidézése tetszett ugyan, de a sztori nem annyira kötött le. A főszereplő egy szélhámos, Hankó Balázs (Szabó-Kimmel Tamás), aki a háborúban eltűnt hozzátartozók után érdeklődő újsághirdetéseket használja ki. Elmegy a hirdetés feladójához, előad egy mesét arról, hogy a rokona mekkora hős volt, és ezért cserébe ételt, szállást vagy valamilyen ajándékot kap. Egy rosszul elsülő átverés után azonban vidékre kell menekülnie, ahol az erdőben lakó Juditnál (Kerekes Vica) és kisfiánál talál menedéket. Innentől kezdve a játékidő második fele már sokkal érdekesebb volt. Nem a tempó gyorsult fel, hanem a feszültség nőtt meg nagyon, és ez különösen igaz Judit férjének (Molnár Levente) váratlan hazatérése után.

Hirtelen minden jelenet izgalmas lett, minden szóra, gesztusra érdemes volt figyelni, a színészek pedig nagyon jól alakítottak. Molnár Levente győzött meg legjobban, neki tényleg minden mozdulatát élmény volt nézni. Többször is az jutott eszembe a játékáról, amikor a Becstelen brigantykban Christoph Waltz beszélgetésnek álcázva “vallatott” valakit, és ezekre a pillanatokra most is szívesen emlékezem vissza. A film ezen szakaszában már egyértelműen nem a történelmi események kapják a főszerepet, az emberi sorsok sokkal fontosabbak, ez a történetszál pedig kis változtatásokkal manapság is teljesen aktuális lenne.

Értékelés: 70%, nem volt az a tipikus maradandó, gyakran felelevenedő élmény, de amíg tartott, igazán jól szórakoztam.