A helyszín a katasztrófa utáni Ausztrália, a főszereplő egy exkatona, a cselekmény pedig az üldözés és a bosszú körül zajlik. Mindezek és a meglehetősen semmitmondó magyar cím (gyorsan hozzáteszem, hogy az eredeti sem sokkal beszédesebb) alapján könnyen azt hihetjük, hogy csak egy újabb felejthető Mad Max-klónról van szó. Az Országúti bosszú azonban jóval több ennél, a téma kedvelőinek kifejezetten ajánlott film.
A történet kifejezetten egyszerű: Eric (Guy Pearce) autóját ellopja néhány bűnöző, ő pedig visszaakarja szerezni, ezért üldözni kezdi a tolvajokat, eközben pedig éppen a banda korábban hátrahagyott tagja, Rey (Robert Pattinson) lesz a társa. Ezzel az egyszerűséggel nincs is baj, egy ilyen karakterközpontú mozi számára nem szükséges bonyolult történet, mégis a sztori az egyetlen, amivel nem voltam kibékülve. A tizedik perc környékén, amikor Eric és a bűnözők először találkoztak, többféle logikus megoldás is lett volna arra, hogy a filmnek kapásból vége legyen, de végül egy kevésbé logikus következett be, amire semmi más okot nem láttam azon kívül, hogy a cselekmény tovább bonyolódhasson. Ez pedig szinte végig zavart, az ezt követő jeleneteknél azt éreztem, hogy már meg sem kellene történniük, és ez az érzés sajnos jócskán csorbította a filmélményt.
Pedig ezen kívül aztán minden klappol. A hangulat, a látvány, a pont megfelelő mértékben lassú és kimért tempó, a párbeszédek és a folyamatos feszültség mind-mind említésre méltóak, és szuper egészet alkotnak. Erre a tortára jön habként két remek alakítás: Guy Pearce esetében egyáltalán ez nem meglepő, Robert Pattinsont viszont sokan még most sem tartják igazi színésznek, de itt bebizonyítja, hogy az. Nagyon hiteles a szellemileg visszamaradott, zavarodott srác szerepében, eszembe sem jutott róla, hogy ő lenne az Alkonyat szépfiúja. Öröm volt nézni a játékát, aki ezután is tehetségtelen, egyarcú művésznek mondja, az nagyon rosszindulatú vele szemben.
A két főszereplőért tehát mindenképpen megéri megnézni az Országúti bosszút, a poszt-apokaliptikus környezet kedvelőinek pedig erősen ajánlott, mert még a hibáival együtt is a kategória jobb filmjei közé tartozik, üdítő színfolt a sok csalódás után. A történet nem buta ugyan, de nem szabad túl sokat gondolkodni rajta, el kell siklani az apró hézagok felett, és élvezni, hogy minden más téren magas színvonalú az alkotás. Értékelés: 75%.
A történet kifejezetten egyszerű: Eric (Guy Pearce) autóját ellopja néhány bűnöző, ő pedig visszaakarja szerezni, ezért üldözni kezdi a tolvajokat, eközben pedig éppen a banda korábban hátrahagyott tagja, Rey (Robert Pattinson) lesz a társa. Ezzel az egyszerűséggel nincs is baj, egy ilyen karakterközpontú mozi számára nem szükséges bonyolult történet, mégis a sztori az egyetlen, amivel nem voltam kibékülve. A tizedik perc környékén, amikor Eric és a bűnözők először találkoztak, többféle logikus megoldás is lett volna arra, hogy a filmnek kapásból vége legyen, de végül egy kevésbé logikus következett be, amire semmi más okot nem láttam azon kívül, hogy a cselekmény tovább bonyolódhasson. Ez pedig szinte végig zavart, az ezt követő jeleneteknél azt éreztem, hogy már meg sem kellene történniük, és ez az érzés sajnos jócskán csorbította a filmélményt.
Pedig ezen kívül aztán minden klappol. A hangulat, a látvány, a pont megfelelő mértékben lassú és kimért tempó, a párbeszédek és a folyamatos feszültség mind-mind említésre méltóak, és szuper egészet alkotnak. Erre a tortára jön habként két remek alakítás: Guy Pearce esetében egyáltalán ez nem meglepő, Robert Pattinsont viszont sokan még most sem tartják igazi színésznek, de itt bebizonyítja, hogy az. Nagyon hiteles a szellemileg visszamaradott, zavarodott srác szerepében, eszembe sem jutott róla, hogy ő lenne az Alkonyat szépfiúja. Öröm volt nézni a játékát, aki ezután is tehetségtelen, egyarcú művésznek mondja, az nagyon rosszindulatú vele szemben.
A két főszereplőért tehát mindenképpen megéri megnézni az Országúti bosszút, a poszt-apokaliptikus környezet kedvelőinek pedig erősen ajánlott, mert még a hibáival együtt is a kategória jobb filmjei közé tartozik, üdítő színfolt a sok csalódás után. A történet nem buta ugyan, de nem szabad túl sokat gondolkodni rajta, el kell siklani az apró hézagok felett, és élvezni, hogy minden más téren magas színvonalú az alkotás. Értékelés: 75%.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése