Floridai álom (The Florida Project)

Előfordul, hogy egy filmről alkotott véleményemet nem tudom szétválasztani a mozizás közben bennem felmerülő érzésektől, mert a kettőből együtt áll össze a teljes kép. Valami ilyesmi a helyzet a Floridai álom esetében is, ami jó film, tetszett, mégis kellemetlen volt nézni a nagyon erős, keserédes hangulata miatt.

Ez a fura kettősség végig jelen van, a történetet leginkább optimista, életvidám tragédiaként tudnám jellemezni. A szereplők teljesen meg vannak elégedve a sorsukkal, néha talán kicsivel többre vágynak, de annyira azért sosem, hogy bármit is tegyenek ennek érdekében. A turistákat messziről magához vonzó Disneyland közelében laknak, rikító színű, giccses motelekben. Ezek a helyek a többség számára legfeljebb átmeneti szállásként szolgálnak, ők viszont megragadtak itt, ami remekül bemutatja a félresiklott, sehova sem tartó életüket. A kaját és a lakbért valahogy mindig előteremtik, és amíg az életben maradásuk nincs veszélyben, addig nincs motivációjuk sem.

A gyerekek persze ezt is játéknak fogják fel, jól szórakoznak, vidámak, valószínűleg bele sem gondolnak, hogy az életük ennél ingergazdagabb is lehetne. Az ő szemszögükből ez egy idilli sztori, viszont közben látjuk rájuk váró lehangoló jövőt is az idősebb (de abszolút nem felnőttként viselkedő) generáció képében. Sean Baker rendező szinte dokumentarista realitással mutatja be a szegénységben tengődő amerikaiak mindennapjait. Egy közeli tűzeset eloltása igazi látványosság, kihagyhatatlan élmény számukra, a főzést pedig feleslegesnek tartják, hiszen már egy dollárért is lehet rágcsálnivalókat kapni. 

Sok kritikus életigenlő, boldog filmként hivatkozik a Floridai álomra, és ebben van is igazság, én azonban nem tudtam nem belegondolni, hogy ez a boldogság mennyire valódi, és inkább elszomorított, mint feldobott a látszólag vidám szereplőkkel való azonosulási kísérlet. Ezt viszont nem negatívumként említem, számomra pont ez a nehezen megfogalmazható kényelmetlenség jelentette a film egyik fő erejét. A másikat pedig az amatőr színészek (és persze Willem Dafoe) rendkívül hiteles játékának, illetve az összefüggő cselekményszál nélküli, ide-oda vergődést jól szemléltető történéseknek köszönhető életszerűség. Értékelés: 90%. Nem tudom, hogy valaha újra fogom-e nézni, de maradandó élmény volt!