A nem túl távoli jövőben az emberek többsége az Oasis nevű virtuális világba menekül a sivár valóság elől. Ez több, mint egy egyszerű játék, tele van lehetőségekkel, a játékosok bármit megtehetnek, bárkivé válhatnak. Különösen az, aki megtalálja az Oasis alkotója által elrejtett három kulcsot és ezáltal a digitális univerzum tulajdonosa lesz.
A Ready Player One ezt, a kulcsok utáni, a való életre is erősen kiható hajszát mutatja be, és a körítést leszámítva a sztori kifejezetten sablonos, de legalább iszonyú szórakoztató módon használja a kliséket. A látvány nem csak jól néz ki, hanem kreatív is. Spielbergnek sikerült egy olyan részletgazdag, fantáziadús világot teremtenie, ami több, mint üres vizuális trükk, valóban igénybe veszi figyelmet, és intellektuális játékra is invitálja a nézőt. Tele van kulturális utalásokkal, rejtett poénokkal, szóval valódi csemege a kockáknak illetve a megidézett korszak (elsősorban a nyolcvanas évek) rajongóinak.
Így a film sokszor újranézhető, lassítva elemezhető, kár, hogy a világot megmentős, csúnya gonosz gigavállalattal szembeszeszállós történet viszont nagyon elcsépelt. Értem én, hogy az Oasis bemutatása önmagában kevés lett volna, kellett valamilyen konfliktus is, de egy kisebb, emberi léptékű eseménynek jobban örültem volna. Úgy éreztem a Ready Player One túl sok, túl mély akar lenni, és ennyi mögöttes tartalom egyszerűen nincs ebben a sztoriban.
Nagy szerencse, hogy Spielberg még mindig biztos kézzel rendez szórakoztató produkciókat, és ügyesen el tudja terelni a figyelmet a hiányosságokról. Ezért az előző bekezdésben leírtakon való bosszankodás helyett, inkább belementem a játékba, és hátradőlve néztem ahogy az Iron Giant és Mechagodzilla összecsapnak. Értékelés: 75%.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése