A sorozatgyilkosos filmek többségében vagy az elkövető kiléte a kérdés vagy éppen az ő szemszögéből látjuk a történetet. Billy O’Brien regényadaptációja azonban a szokásostól eltérő megközelítést választ: hamar kiderül ki a tettes, mégsem ő a főszereplő, hanem egy szociopata srác, aki attól fél, hogy belőle is gyilkos lesz.
Ez a félelem pedig egyáltalán nem alaptalan, John a terapeutájával közösen létrehozott szabályok szerint él, annak érdekében, hogy ne kövessen el semmi meggondolatlanságot. Ha például valaki felidegesíti, és késztetést érez a megölésére, akkor agresszív reakció helyett, inkább dicsérni kezdi az illetőt. A könyvben használt narráció a filmben nincs jelen, de Max Records remek játékának köszönhetően enélkül is jól követhető John vívódása. A belső küzdelme számomra sokkal érdekesebb volt, mint a tényleges gyilkos megállítására tett törekvései. Persze az utóbbi is szükséges, az mozdítja előre a történetet, és közben láthatunk egy szuper alakítást Christopher Lloyd-tól, de a nem éppen szokványos lezárás ellenére is laposabbnak éreztem azt a cselekményszálat.
Erről a film tempója is lehet, a saját belső démonaival harcoló tizenéves sztorijához jól illik ez a lassú, csordogálós iram, a gyilkos utáni hajszának viszont jót tett volna a nagyobb sebesség. Nem unatkoztam azoknál a jeleneteknél sem, de kevésbé tudtak lekötni, és a feszültséget sem mindig éreztem át. A hangulat viszont végig nagyon tetszett, a Nem vagyok sorozatgyilkos kellően egyedi ahhoz, hogy ne egy újabb tipikus thriller legyen, mégsem túlságosan elvont vagy művészies. Értékelés: 70%, azt ugyan nem értem, miért csak 3 évvel a film elkészülte után került sor a hazai premierre, de ettől még érdemes megnézni, és kedvet kaptam az alapul szolgáló regény elolvasásához is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése