Gyakran hangoztatom, és talán már a blogban is többször említettem, hogy egyre jobban kezdek ráunni a képregényes-szuperhősös filmekre. Néha azonban jön egy-egy olyan üdítő kivétel, ami láttán rájövök, hogy nem feltétlenül a témával, inkább az ahhoz való sablonos, egyhangú hozzáállással van bajom. Hiszen az Üvegben is kiemelt szerepet kapnak a képregények és a bennük szereplő hősök illetve gonoszok, mégsem éreztem azt, hogy ezredjére látom ugyanazt a történetet.
Talán a reálisabb, valóságtól nem túlságosan elszakadó megközelítés eredményezte ezt a friss hatást. Itt nem a látványon, a pusztításon vagy a nagy összecsapásokon van a hangsúly, a karakterek sokkal fontosabbak. Az előzményekből (Sebezhetetlen, Széttörve) már ismert szereplők egy speciális pszichiátrián gyűlnek össze, ahol a doktornő arró próbálja meggyőzni őket, hogy valójában nincs semmilyen emberfeletti képességük. Eközben a skizofrén Kevinnek még több személyisége mutatkozik meg, néhánynak csak pár másodperc jut, de James McAvoy még így is brillírozik ebben a szerepben. Samuel L. Jackson könnyedén hozza a gonosz zsenit, és egy fokkal még Bruce Willis is lelkesebbnek tűnik, mint az utóbbi filmjeiben.
A sztori szinte végig egy helyszínen játszódik, kezdetben mégis eléggé elkülönülnek a főszereplők jelenetei, mert a doktornő egyesével kezeli őket. Aztán összetereli a triót, ez a találkozás pedig felgyorsítja az eseményeket. A befejezés túl tipikusan képregényes lett (az előzményekhez képest mindenképp), és értem, hogy sokaknak mi a baj ezzel, illetve a végső fordulattal, de számomra ez még belefért a film önreflexív stílusába. Így az Üveg átmenetet képez a Sebezhetetlen és a mainstream szuperhősös mozik között. A trilógia zárása önmagában is érthető ugyan, de a teljes képhez a három film együtt szükséges. Értékelés: 85%.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése