Egy korszak lezárult. Tegye fel a kezét, aki 11 éve, a Vasember premierjekor gondolta volna, hogy valami ekkora szabású dolog van készülőben. Oké, ezt Kevin Feige-en kívül úgysem hiszen el senkinek. Azért kezdem ezzel a bejegyzést, mert mielőtt a konkrét filmre térek, azt el kell ismernem, hogy a Marvel Cinematic Universe iszonyú profi módon lett felépítve. Kitaláltak egy olyan, 22 filmet összekötő sztorit, ami még a gyengébb epizódokat is érdekessé vagy legalábbis garantáltan jövedelmezővé teszi, és aki nem zárkózik el teljesen az efféle látványmoziktól, az biztosan talál a szuperhősök között legalább egy szimpatikus karaktert, aki miatt aztán figyelemmel követi a történéseket.
Nos, ez a kétségtelen epikus széria érkezett most el egy minden eddiginél fontosabb mérföldkőhöz, vagyis a tavaly már megkezdett mérföldkő második feléhez. Összeérnek a szálak, soknak pont kerül a végére, és a rajongók biztosan elégedettek lesznek ezzel a szakaszhatárral, számomra azonban a Végjáték inkább csak egy erős közepes szintet képvisel. Gondolkodtam rajta, hogy vajon mi hiányzott, miért nem tudott igazán magával ragadni, amit a vásznon láttam, és arra jutottam, hogy nem kizárólag ez a film tehet róla, hanem részben az előzmények is. Arról van szó, hogy egyre jobban beleuntam ebbe a szuperhősös dologba. 2008-ban még nagyon lelkes voltam a Vasember láttán, és ez egy ideig nem változott, de sorra jöttek az eredettörténetek, és a sokadik ismerős sablon, valamint a sokadik érdektelen főgonosz hatására folyamatosan csökkent a lelkesedés, ez pedig most csúcsosodott ki.
A Végjátékban a szokásosnál több szerephez jut a sztori, és az események alakulása tetszett, ügyesen építették fel a történetet, viszont a drámát a fent leírtak miatt nem igazán tudtam átérezni. Bizonyos szempontból irigylem azokat, akik velem ellentétben akár még sírni is tudtak a megható(nak szánt) pillanatokon, miközben bennem ezek nem sok hatást váltottak ki. A másik gyenge pontot a humor jelentette. Amíg a korábbi Avengers-mozik vicces beszólásai szinte kivétel nélkül tetszettek, addig ezúttal számos esetben meglepődtem a gyenge, helyenként kifejezetten kínos próbálkozásokon. Nem akarok konkrét részleteket írni, de például a Thor-hoz kapcsolódó poénokra gondolok.
Azért akadtak jelenetek, amik láttán újra előtört belőlem a lelkes rajongó, a finálé környékén egyre több volt az ilyen, mégis keserédes érzésekkel keltem fel a székből. A végtelen kövek története kellően nagyszabású, méltó lezárást kapott, de szerintem ez a film nincs a franchise legjobban sikerült részei között. A háromórás játékidőt pedig annak ellenére is soknak tartom, hogy egész gyorsan eltelt. Egyszerűen azért, mert így minimális az esély, hogy még egyszer ennyit szánjak rá. Értékelés: 70%. Azt hiszem, számomra ez az a pont, ahol a szép emlékek ellenére is elengedem ezt a sorozatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése