Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood)

Érlelgettem magamban ezt a bejegyzést, vártam, hátha a film megtekintése utáni napokban majd megváltozik a véleményem, de nem így történt, most is ugyanazt érzem, mint amikor kijöttem a moziból: a Volt egyszer egy... Hollywood számomra csalódás. Nem azért mert rossz, hanem azért Quentin Tarantinotól (főleg, ha egy ilyen színészgárdával dolgozik együtt) ennél sokkal többet várok - vagy legalább mást.

Egy olyan rendező, akinek ennyire markáns stílusa van, most mindezt szinte teljesen félredobta, hogy a hatvanas évek Hollywoodjáról meséljen. Érezhetően nagyon szereti ezt a korszakot, és az akkor készült filmeket, de ezúttal nem elégszik meg annyival, hogy merít belőlük, hanem a saját verzióját készíti el. A karrierje csúcsát már maga mögött tudó, lefelé csúszó westernszínész és az ő dublőrének történetén keresztül rendkívül hangulatosan idézi meg a kort, szuperek a zenék, a jelmezek, a díszletek és persze a színészek is, de nagyon hiányoztak a Tarantinora jellemző, jelentéktelennek tűnő, mégis érdekes, és a karaktereket szuperül bemutató párbeszédek. Brad Pitt és Leonardo DiCaprio így is végig hibátlan alakítást nyújtanak, majdnem mindegy, hogy mi a sztori, mert ők ketten elviszik a hátukon a filmet (Margot Robbie csak jóval kisebb szerephez jut). 

A felvezetés nem rossz, precízen összerakott jelenetek követik egymást, szórakoztatóak a filmes utalások, időnként mégis untam, és szívesen beletekertem volna. Ez azért volt fura, mert ezzel szemben az Aljas nyolcas végig lekötött, pedig ott sincs túl sok történet, de a rendező stílusa sokkal erőteljesebben érezhető. A Volt egyszer egy... Hollywood esetében pedig sokáig kell várni arra, hogy Tarantino igazán előbújjon, és más irányt vegyen a film. Nem kizárólag a végső csattanóra gondolok, már annak az előkészítése közben is érezhető volt a változás. Mintha a rendező addig el lett volna veszve Hollywood imádatában, hogy aztán a végén a rá jellemző módon fejezze be a sztorit. Vagy talán csak a nézőket akarta egy egyszerű álomgyári mesével altatni az ütős lezárás előtt. Akármi is volt a szándék, az én esetemben az “altatás” túl jól sikerült. Értékelés: 70%.