A búcsúkoncert (A Late Quartet)

Vannak olyan filmek, amik után egyszerűen fáj kimenni az utcára, mert rosszul esik kiszakadni a vásznon látott világból. Imádom ezt a keserédes érzést, és azt is, hogy egészen különböző filmek tudják elérni ezt a hatást nálam. Legutóbb a pörgős és agyatlan Halálos iramban 6 „ütött ki” teljesen, most pedig a lassú és érzelmes A búcsúkoncert című alkotásnak sikerült ugyanez.

Egy 25 éve együtt zenélő vonósnégyes tagjainak életébe akkor kapcsolódunk be, amikor a csellistánál a Parkinson-kór első jelei mutatkoznak, a kézremegés pedig ugye nem túl szerencsés egy zenésznél, szóval a visszavonulását tervezi. Azonban közel sem ez az egyetlen probléma, ami a kvartettet érinti. Mindössze ez bontja meg a látszatidillt, és ennek hatására törnek elő lavinaként az eddig felszín alatt rejlő gondok, illetve csapódnak ezekhez újabbak. Van itt minden: a zenéhez való konzervatív illetve újító hozzáállás ellentéte, megcsalás, elkapkodott házasság, gyorsan fellángoló szerelem, és itt még nem is ér véget a sor. A búcsúkoncert viszont mindezek ellenére nem nyomasztó film. Komoly, súlyos dráma, de nem veszi el a néző kedvét az élettől.

A fantasztikus színészi játékok illetve a remek párbeszédek hatására pedig a fenti konfliktusok és a karakterek közti kapcsolatok is pontosan vannak bemutatva. Szívesen részletezném, hogy mennyire reális a dráma és az érzelmek, de nem menne anélkül, hogy túlzottan filozofikus legyek – ami pedig nem vagyok – szóval lezárom ennyivel: minden klappol.

A színészek közül Christopher Walken és Philip Seymour Hoffman hozzák a tőlük elvárható magas szintet, de mellettük a kvartett másik két tagja Catherine Keener és Mark Ivanir; illetve Imogen Poots is remek alakítást nyújtott. A befejezésben érdemes figyelni az arcukat, mert ott már szavak sem kellenek az érzéseik kifejezéséhez. A feloszlás szélén álló, ezer sebből vérzi, mégis rengeteg embert vonzó, és együtt profin zenélő – és itt most teljesen mindegy, hogy milyen műfajt játszó – zenekar látványában van valami szomorú és felemelő egyszerre.

Csodálatos filmről van szó, az ilyen élményekért érdemes moziba járni, ha azonban mindenképp hibát akarok keresni benne, akkor leginkább a kissé talán túlzott lassúsága jut eszembe. Lehetett volna némileg rövidebbre venni a játékidőt, de filmes legyen a talpán, aki eldönti, hogy a remek jelenetek közül melyik legyen megkurtítva, vagy teljes egészében kihagyva, és a 105 perc amúgy sem rémisztő filmhossz. 95%-ot adok rá, mert néha nem kötött le teljesen, de ez lehet az én hibám is. Mindenkinek ajánlott, aki néha vevő egy kissé művészibb drámára, még akkor is, ha az illető magától soha nem hallgatna komolyzenét.