Pain & Gain

Michael Bay a Tranformers-trilógia után most egy akció-vígjátékkal jelentkezik, amit önmagához képest zsebpénzből hozott össze (eddig csak a Bad Boys első részére költött kevesebbet, de azt még 95-ben forgatta). Nincsenek sem látványos robbanások, sem mindent elsöprő zúzások, a Pain & Gainben a leghatalmasabb erő az ember hülyeség.

Amiről jól tudható, hogy ha a kellő akaraterővel és szorgalommal párosul, akkor hatalmas eredményeket képes elérni – persze az esetek többségében negatív értelemben. Nem kivétel ez alól a személyi edző Daniel Lugo (Mark Walhberg) sem, aki az amerikai álom megszállottja. Túl sokszor látta azokat a filmeket, amikben egy egyszerű senkiből befolyásos gengszter lesz, illetve szó szerint értelmezett egy „hogyan gazdagodj meg gyorsan”-típusú előadást, és két súlyzózás között össze is állt a fejében a nagy terv. Kell hozzá két társ plusz egy sikeres, gazdag - és hősünket éppen ezekért irritáló - áldozat, akitől majd jól elszednek mindent, amije van. De nem ám valami furmányos átveréssel, hanem az ennél sokkal egyszerűbb „testépítő módszerrel”, vagyis elrabolják, fogva tartják, megkínozzák, aztán majd csak aláírja a papírt.

Eközben pedig egyértelművé válik, hogy a fogoly és a fogva tartók közötti szellemi különbség, még az anyaginál is hatalmasabb. Az utóbbiak sorra halmozzák a hibákat, de végig meg vannak győződve róla, hogy vérprofik. Mark Wahlberg a banda „agya”, de még ő sem sokkal okosabb egy növénynél, a börtönben kereszténnyé váló Dwayne Jonhson (érdemes figyelni a pólóit), illetve a totál őrült Anthony Mackie esetében pedig még ennél is rosszabb a helyzet. Mindhárman az agyatlan testépítőkről alkotott sztereotípiát erősítik, nem mások ők, mint Florida kigyúrt redneck-jei.

A szerencsétlenkedő bűnözők sztoriját meg lehetett volna csinálni a Fargo-féle szikár stílusban is, de Bay inkább egy harsányabb vígjáték mellett döntött. Be is jött neki, mert a poénok többsége jó, és emellett van egy ironikus, szatirikus felhang is a filmben. Például az egyik legőrültebb jelenet közben emlékezteti a nézőket arra, hogy amit látnak, az még mindig egy igaz történet (ami persze ki van színezve, de tényleg sok az egyezés). Erre szükség is van, mert hatalmas képtelenségek követik egymást, és a kissé akadozó első 15-20 perc után egyre pörgősebb és jobb lesz a film.

Értékelés: 80%, többször nézhető (és többször nézendő!) mozi, ami szórakoztató, vicces, illetve néhol még elgondolkodtató is, és az a furcsa eset áll fent, hogy egyértelműen jobban tetszett az előzetesénél. Amikor már éppen temettem volna, Michael Bay éppen akkor tette oda!