A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers) & Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Ivo Jima)

Nem vagyok oda a háborús filmekért, de, ha valamit Clint Eastwood rendez, akkor arra műfajra és témára való tekintet nélkül kíváncsi vagyok. Ebben az esetben az még inkább felkeltette az érdeklődésemet, hogy a II. világháborúban az amerikaiak és japánok között zajlott Ivo Jima-i csatát mindkét szemszögből bemutatják a filmek. A két alkotás egyszerre lett forgatva, és a rendező egymás utáni megtekintésre szánta őket (így is tettem), ezért egy közös élménybeszámolót írok róluk.

Szerencsére Eastwood egyik esetben sem magát a háborút állítja középpontba, hanem inkább az egyszerű emberekből lett katonák sorsát és a hősök kreálásának fontosságát mutatja be. Vannak persze izgalmas, feszült csatajelenetek is, de ezek sem egészen olyanok, mint a hasonló művekben: a fakó színek, és a látvány hatására olyan érzésem volt, mintha nem is filmet, hanem egy hiteles rekonstrukciót néznék, és ezzel is közelebb kerültek hozzám a látottak. A dicsőség zászlajában a híres fotón látható zászlóállító katonákat hazaküldik a frontról, és népszerű hősöket csinálnak belőlük, hogy visszaadják az amerikaiak háborúba vetett hitét. Amíg a társaik továbbra is Ivo Jima szigetén harcolnak, ők különböző rendezvényeken lépnek fel, és kötvényeket reklámoznak, hogy ezzel pénzt szerezzenek a hadviselésre. Egyáltalán nem tartják magukat hősnek, mindegyikőjüket szörnyű emlékek gyötrik, és zavarja őket, hogy kirakati bábu lett belőlük. Azonban nincs mit tenni, a háborúkat nem csak a fronton vívják, szükség van olyan idealizálható, egészségesen hazatérő katonákra is, akik meg tudják oldani a sereg anyagi támogatását. Arról persze egy szó sem esik, hogy ők az elenyésző kisebbség, a többség vagy az életéért küzd, vagy már meghalt. Az amerikai népnek csak a hősök kellenek, őket akarják látni, belőlük akarnak hasznot húzni. A film hangneme eléggé kritikus, ezért is sajnáltam, hogy néha a visszaemlékezések közben túl pátoszi a hangulata.

Ezzel szemben a Levelek Iwo Dzsimáról című alkotásban már nyoma sincs az efféle emelkedettségnek. Itt ugyanezt a csatát láthatjuk a japán harcosok szemszögéből. Róluk könnyen azt hihetnénk, hogy egytől-egyig a hazájukért az életüket bármikor feláldozó hősök, de ez nincs teljesen így. Köztük is vannak egyszerű emberek, akiknek nincs ínyére a háború, és haza akarnak jutni a családjukhoz. Persze vannak a sztereotípiának teljesen megfelelő, hagyománykövető, végsőkig elszánt japán tisztek is, de a frissen érkező tábornok nem osztozik a véleményükön, és ebből konfliktusok keletkeznek. Ő inkább a taktikus hadviselést, szükség esetén a visszavonulást támogatja a bátor öngyilkos akciókkal szemben, és nem akar feleslegesen embereket veszíteni. Ugyan ez a film végig a háborúban játszódik, itt sem a harcok bemutatása a leghangsúlyosabb (a játékidő eloszlását tekintve sem), sokkal többször megjelenik a fent említett eltérő japán gondolkodásmódokból fakadó ellentét. Az a folyamat is érdekes, ahogy a katonák kezdik elveszteni a hitüket, és rájönnek, hogy a tanításuk – miszerint az összes amerikai gyáva és alávaló – nem állja meg a helyét.

A két alkotás együtt éri el igazán a hatását, mert így jól látható, hogy nem is volt olyan sok különbség az egymással szemben álló felek között. Számomra előzetesen a japánok szemszögéből készült film volt érdekesebb, és az is tetszett jobban. Kevésbé hatásvadásznak, mégis hatásosabbnak és életszagúbbnak éreztem, a stáblista után is gondolkodtam az eseményein, és ez valószínűleg egy darabig még így lesz. Clint Eastwood ezúttal sem okozott csalódást.