A karácsony többek között azért is jó, mert alkalmat ad arra, hogy végre bepótoljak egy alapfilmet. Emellett azért is jó, mert így talán az ünnepre való tekintettel megbocsátjátok nekem, ami ebben a bejegyzésben írok.
Kezdem azzal, hogy a Volt egyszer egy Amerika jó film, de, ha a jövőben szóba kerül, az fog elsőre eszembe jutni róla, hogy túúúl lassú. Jó a történet, a karakterek, a színészek, a hangulata is el lett találva, de miért nem lehetett ezt két-két és fél órában elmesélni?! Nem csak arról van szó, hogy a végére untam meg, hanem már az elejétől kezdve gyakran azt éreztem egy-egy jelentről, hogy nagyon el van nyújtva, és ez zavart egyre jobban az idő múlásával. A rendező biztosan nehezen válik meg minden egyes képkocától, de több vágással lendületesebb film készülhetett volna, és egy alkotás amúgy sem a legalább három órás játékidőtől lesz epikus. Annak ellenére, hogy végig érdekelt a sztori, az utolsó nagyjából háromnegyed órában már nagyon vártam, hogy vége legyen, és már Morricone zenéjéből is elegem volt.
De a helyzet közel sem ilyen gyászos, összességében tényleg tetszett a film, Ribert De Niro és James Woods párosa pedig különösen. A történet érdekes volt, a végső csavarra nem számítottam, de sajnos mire odáig jutottam, már kissé belefáradtam Sergio Leone művébe, így az nem tudott igazán nagyon ütni. A gengszterré válok barátok életútjának három idősíkra bontott bemutatása is tetszett, és külön piros pont, hogy a drámai pillanatok ellenére sem nyomasztó a film a könnyedebb, komikusabb jeleneteknek köszönhetően. És sorolhatnám még bőven a Volt egyszer egy Amerika erényeit, de ez nem egy átgondolt értékelés, hanem egy gyors élménybeszámoló és pillanatnyilag sajnos az alkotás lassúsága él bennem legerősebben. Bízom benne, hogy pár nap alatt kitisztul bennem a filmről alkotott kép, elhalványul a számomra kellemetlen tempó emléke, és talán még az újranézéshez is kedvet kapok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése