Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight)

Ilyen létezik?! Nagyjából 5 év várakozás után, az elősző részek minőségéből fakadó erősen pozitív előítélettel ültem be a filmre, és mégsem kellett csalódnom, sőt! Richard Linklater, Julie Delpy és Ethan Hawke olyan magabiztosan egészítették ki trilógiává a két – mostanra már nem annyira – fiatal szerelmes történetét, hogy az előtt csak meghajolni lehet.

Ez az írás sem részletekbe menő értékelés, hanem inkább egy köszönőlevél a fenti alkotóknak, amiért egy száz százalékos filmet tettek le az asztalra. Onnantól kezdve, hogy Jesse és Céline elkezdenek beszélgetni, teljesen egyértelművé válik, hogy nem lesz itt semmi gond. A színészek és a karakterek most is legalább annyira szuperek, mint 18 éve, az első rész készültekor. (Basszus, ha valaki annak a hatására bevállalt egy kalandot, és nem a tervezett módon sült el a dolog, akkor akár már közel felnőtt korú gyereke is lehet belőle.) A köztük lévő kémia hibátlan és a párbeszédeken is érződik annak a jótékony hatása, hogy a rendező és a két főszereplő együtt írta őket. Pontosan ismerik mindkét karaktert, tudják milyen változásokon mehettek keresztül, mi történt velük a 9 évvel korábbi, párizsi éjszaka után, és ettől ez a történet is teljesen hihetővé, - néhol fájdalmasan – életszagúvá válik. Jesse és Céline sok tekintetben ugyanolyanok, mint amikor először találkoztak, mindkettejük személyisége pont annyit módosult, amennyi a körülményekhez képest reális. Végre elérték, amit akartak: összejöttek és gyerekeik vannak. Sok filmben ez már a happy end lenne, de ez itt – akárcsak az életben – nem egészen így működik. A csodaszép görög környezet és a vidám emberek társasága ellenére is felmerülnek problémák. Hiába egyértelmű az egyik pillanatban, hogy ők ketten összeillenek, ha egy másikban már valami kisebb-nagyobb dolgon veszekednek. Természetesen a cselekmény túlnyomó részét most is a kettejük közti dialógus teszi, de az az "újító" jelenet, amiben a vendéglátóikkal beszélgetnek a vacsoraasztalnál, sem vált az alkotás kárára. 

Feleslegesnek tartom, hogy tovább méltassam a filmet, aki látta az első két részt, már ennyiből is érti miről beszélek, aki pedig nem, az sürgősen pótolja őket. (Egy korábbi írásom róluk ide kattintva olvasható.) Hiába van még csak augusztus közepe, a Mielőtt éjfélt üt az óra nagyon határozottan bejelentkezett az év filmje címért, és az előkelő helye már most garantált. Egyszerre tud vidám, szellemes, és komoly, elgondolkodtató lenni, emellett pedig nem túl művészi vagy elvont. Hibátlan!