Nagymenők (Goodfellas)

Az előző bejegyzés után kicsit aggódtam, hogy mi lesz, ha ez a nagyra tartott gengszterklasszikus sem fog igazán tetszeni, de szerencsére ez a kérdés teljesen lényegtelen, mert Scorsese műve csont nélkül telibe talált. Öt perc elég volt, hogy magával ragadjon a film, felültem a hullámvasútra, és utána már nem is szálltam le egészen a stáblista megjelenéséig. Mindeközben egyáltalán nem unatkoztam, és több jelenetnél is azt mondogattam magamban, hogy „így kell ezt csinálni!”.

Pedig bőven található párhuzam a Volt egyszer egy Amerika története és a Nagymenőké között, de a sztorival ott sem volt problémám. Sokkal inkább a tempó és a stílus az amiben Scorcese filmje erősebb. Számomra sokkal szórakoztatóbb, lendületesebb élményt nyújtott, a szuperül összeválogatott zenék pedig csak fokozták a laza gengszteres hangulatot. Kifejezetten tetszett, hogy több jelenet is – főleg a „helikopteres napon” - vicces, abszurd felhangot kapott. Ezen kívül is van humor a filmben, ezt pedig főleg Joe Pesci emlékezetes kiborulásai szolgáltatják, de a többiek párbeszédein keresztül is belekóstolhat a néző a gengszterek sötét poénjaiba. És van ennek a belterjes világnak egy vonzó bája, ami érthetővé teszi, hogy a kis Henry miért szeretett volna minden áron a maffiózók közé tartozni. A Nagymenők pontosan ezt a bájt képes visszaadni, és vigyázni kell a túl sokszori megnézésével, mert a végén a néző is könnyen kedvet kaphat a csatlakozáshoz. Persze még egy alkalom biztosan nem árthat...